Ellenfény Online - Színház - Vidék - Pripacsok

Pripacsok

Szentivánéji álom – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Ennek a Szentivánéji álomnak a középpontjában nem az átmenet rítusán sikeresen áteső – a felnőttek társadalmába éppen betagozódó – fiatal szerelmesek állnak, hanem az idősebb generációk. Határ-átlépés ez is: előbb ágálni az idő múlása ellen, aztán szépen elfogadni, hogy még annyit se mondtál, „jegybanki alapkamat” – és az ifjúság máris elsuhant.
Ölbei Lívia | 12. 02. 6.

Fanyar, szép, üdítő előadás a szombathelyi Szentivánéji álom – és nem csak azért, mert Mohácsi János rendezőként nem fukarkodik a színházi masinéria működtetésével: a tündér-házaspár, Oberon és Titánia ádáz veszekedését kiadós, „igazi”, füstölgő színpadi zuhogás, égzengés-földindulás (vízfüggöny) kíséri. Oberon komor fekete esernyőjével (varázspálca) irányítja az elemek viselkedését, tevékenységében komoly segítségére van Kovács Márton zenéje a suhogásokkal, fémlemezek dörgésével vagy éppen csellósimogatással. A látványelemnek sem elhanyagolható három tagú zenekar a háttérben végig a színen van: csak éppen hol lenn a színpadon – hol fönn a magasban.  (Főleg fönn a magasban olyan, mint valami óriási árny/kép a falon.)

 

Szentivaneji-szombathely

 

A díszletet tervező Khell Zsolt tulajdonképpen a shakespeare-i „üres színpad” elvét követi; és mégis: egy pillanatra se érezni ürességet – végig telített a tér, az Athén melletti erdő. Külön szép, ahogy az egyszerű halandók szemében és/vagy az éjszaka sötétjében „láthatatlan” Oberon (megint csak plasztikus hanghatások segítségével) közbelép: hol kinyúl, hol átölel, hol falat képez, hogy megállásra, visszahőkölésre kényszerítse Helénát, Hermiát, amikor az útjába kerülnek. Ezen a viharos, varázslatokkal és félreértésekkel teli éjjelen (más az éjszaka igazsága, más a nappalé) mindenki csinos, személyre/jellemre szabott esőkabátot visel (Demetrius és Lysander például fölcserélhető szürkében vannak). Az esőkabát-gumicsizma kollekció tervezője Remete Krisztina.

Mohácsi János és Mohácsi István észrevétlenül úsztatja rá Arany János és Nádasdy Ádám szövegére a saját (megint csak szépen rétegződő) „betoldásait”. (Amikor Lysander tirádáit Heléna kicsit ingerülten „magyarra fordítja”, abban a klasszikus-veretes Shakespeare-hez fűződő viszonyunk is benne van. „Diána” – vagyis „a Hold”. „Folyékony gyöngyöt hint a földre körben” – vagyis „fölkel”. De a folyékony gyöngy az illúzió. Közben Mohácsiék a kipróbált – például a freudi tudattalanra vagy akár az átmenet rítusára alapozó – Szentivánéji-értelmezéseket is ironizálják.) És ami első pillantásra esetleg nem tűnik többnek „mohácsis” szellemességnél és sziporkázó ötletparádénál, az a második pillantásra jelentést és jelentőséget kap. Például a „pripacs” – az a szótalálmány, amelyben az ész nélkül szerelemre gyújtó varázsvirág és a színész megnevezése összegződik: ennek is, annak is az illúziókeltés a mestersége. A varázsvirág neve Arany János fordításában „égő szerelem”, Nádasdy Ádám pipacsnak mondja – vagyis ez utóbbit forgatja tovább a Mohácsi-szöveg, méghozzá úgy, hogy a „pripacs” megszületésével az előadás tétje-kontúrja is láthatóbbá válik. Ebben a Szentivánéji álomban Oberon és Titánia rögtön a kapuzárási pániktól rettegő, a megszokás és az összeszokottság határán táncoló, sértődötten játszmázó középkorú házaspárként jelenik meg. Amikor Oberon megbízza Pukkot (Nádasdy már így, két k-val fordítja Puck helyett; ebből lesz aztán Mohácsiék kezén az ironikus-bizalmas Pukkermukker), hogy hozza el a varázsvirágot, a tündérkirálynak hosszan gondolkodnia kell a virág nevén – pedig „ott van a nyelvén”, de hiába, már kicsit feledékeny. A nagy kedvvel csipkelődő – bár nem kevésbé elnehezült – Pukkermukkernek jól jön ez a feledékenység: „Persze, pipacs r-rel”; vagyis ezek szerint „pripacs”. (Az pedig evidencia – plusz azonnal működő humorforrás –, hogy „a színész r-rel: ripacs”.)  Ezen a nyomvonalon továbbhaladva mintha Theseust is a közelgő kapuzárási pánik kergetné a gyönyörű, fiatal Hippolyta karjaiba. Így vagy úgy: a Mohácsi-rendezésben (éppen ezekkel a színészekkel) nagyobb tétje van Oberon és Titánia belátásának, kibékülésének, mint a fiatalok szétbogozódásának és egymásra találásának. Ott fölsejlik valami finom, szívfájdító rezignáció – itt bugyborékol tovább a friss bohózati nevetés. Mertz Tibor átható tekintetű, talányos Oberon (nincs haja – na és?), Vlahovics Edit gyakorlottan vitatkozó, zsémbes feleség, aki a legmegfelelőbb pillanatban képes fölragyogni. (A végén Oberon és Titánia megbocsátó, megértő, összeszokott, meghitt „lassúzása” az igazi, megnyugvást és föloldást hozó befejezés.)

 

Szentivaneji-szombathely4

 

Csonka Szilviának „meg volt írva” Hermia: édes, bájos, lelkes, ijedt, szeleburdi, butus-okos, öntudatos és következetes. Fehér gumicsizmájában rózsaszín szalag – és zseniálisan horkol, amikor elnyomja az álom a földre terített „pink polifómon”. Heléna szerepében Märcz Fruzsina tényleg tökéletes ellentéte Hermiának (ahogy az szintén „meg van írva”): magas, nyúlánk, keserűen tárgyilagos, rekedtes-mély hangja mintha füstös-félhomályos bárokban edződött volna. (Érdekes, hogy az ikes igék helyes ragozása tekintetében Lysander és Heléna passzol össze – ebből akár messzemenő következtetéseket is levonhatunk.) Zayzon Zsolt a karcsú, nyílt tekintetű Lysander szerepében ifjú, leheletfinoman ironizált értelmiségi – Horváth Ákos Demetrius szerepében a könnyen gúzsba köthető erő. Hippolyta szerepében Nagy Cili jól adagoltan barbár, kemény, gyöngéd és szoborszerű. Theseus szerepében Trokán Péter szórakozott és délceg athéni herceg. (Szinte megható, amikor a nagy „hajnali részegségben” az egymásra hányt testek közül kibontakozik és fölkászálódik – és zilált őszülő haja a múló időről beszél.)

 

Szentivaneji-szombathely3

 

Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor a második felvonás elején Oberon és Pukk – Bajomi Nagy György – a színpad szélén üldögélve lógatják a lábukat a semmibe (a „főnök” varázsolt, de valahogy nincs jó kedve). Ez a két öregedő sztár-tündér fölméri a világot – és az egyik robbanni kész magasfeszültségben, a másik kuncogó iróniával, de végül mindkettő megbékél vele. És főleg önmagával. (Amikor Pukk először színre lép, a Titániát kísérő, kamaszosan rajongó-csodálkozó „főtündér” – Varga Dóra – úgy üdvözli, mint valami média-hírességet: „Tudod, ki vagy? Nem tudja…” Hát pont ez az: Pukk jól tudja, hogy már nem a régi.)

Ebben a sokszínű, polifon világban sehogyan sem találják a helyüket a „mesteremberek”. Mintha Mohácsi János nem fordított volna elég figyelmet ennek a rétegnek a kidolgozására (és „bedolgozására”). Nem mintha mondjuk Orosz Róbert nem adná ízléses ártatlansággal Thisbét, nem mintha nem működnének a mai helyi közönséget (a közös tudást) megcélzó poénok (hogy pl. Lichtneckert Pál „civilben” nyilván azért céllövöldés, mert Szabó Győző első szombathelyi szerepe a Liliom volt), és nem mintha Szabó Győző nem búgná szívettépő gyámoltalansággal a mikrofonba, hogy „Strangers in the Night – az éjszakában”, de  a  színházasdi most mindenestül mégis ügyetlennek és átgondolatlannak látszik. Mindemellett Mohácsi János nem mond le „a színházról való aktuális beszédről”, csak éppen átengedi ezt a terepet Hippolytának, aki kultúra-, vagyis színházellenes barbár amazonból az esküvői jelenetre bűbájos és odaadó naiv nézővé válik.  (Théseus és Hippolyta viszonya részben különben is a „másság”, a kulturális különbség és előítéletesség szólamára van hangolva – egy könnyű, éppen csak meglegyintő, bár fontos fuvallat az előadásban.)

 

Szentivaneji-szombathely2

 

A Mohácsi-átirat egy elegáns mozdulattal a Szentivánéji álom összes szereplőjét (az esküvője előtt utoljára még Titánia után koslató Theseustól az Oberonhoz találkára igyekvő, visszautasításba ütköző Hippolytáig) elviszi az Athén melletti erdőbe. Amikor hiányos öltözékben, egymás hegyén-hátán fekve éri őket a hajnal, a színpadkép könnyedén visszautal a múlt évadbeli (első) szombathelyi Mohácsi-rendezésre, a Naftalinra: a végén itt is, ott is másnap(osság) van – egy furcsa, mozgalmas, mindent és mindenkit végképp összekeverő éjszaka után.

Pukk zárómonológja után aztán a közönség sem ússza meg: a nézőtér első soraiban majdnem mindenki kap egy spriccelésnyi pripacs-varázsvizet. Ez az ébredés? A hunyorgás után szemünkben a színészek tükröződnek.

 

 

 

Szentivánéji álom

 

William Shakespeare műve alapján, Arany János és Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával írta Mohácsi István és Mohácsi János

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Remete Krisztina

Zene: Kovács Márton

Rendező: Mohácsi János

Szereplők: Trokán Péter, Nagy Cili, Avass Attila, Szabó Tibor, Zayzon Zsolt, Horváth Ákos, Csonka Szilvia, Märcz Fruzsina, Szerémi Zoltán, Kelemen Zoltán, Szabó Győző, Orosz Róbert, Balogh János, Endrődy Krisztián, Németh Éva, Mertz Tibor, Vlahovics Edit, Bajomi Nagy György

Zenészek: Hotzi Péter, Unger Tünde, Valastyán Tamás

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK