Ellenfény Online - Színház - Vidék - Sűrű, Sötét

Sűrű, sötét

Black Comedy – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Itt is sötét van, mint abban a bizonyos Athén melletti erdőben, és a sötétben itt is minden összegabalyodik – miközben a zsinóron rángatott emberi természetre alaposan fény derül. Mohácsi János szombathelyi Black Comedy-rendezése bugyborékolóan könnyed és vérfagyasztóan kegyetlen. Mint a műfaj maga: a lét abszurditásáig merészkedő bohózat. A Naftalin és a Szentivánéji álom után most a Black Comedy című 1965-ös Peter Shaffer-bohózatot rendezte meg Mohácsi János Szombathelyen.
Ölbei Lívia | 13. 05. 14.

Különös jubileum ez: 2008-ban szintén a Mohácsi testvérek által színre vitt Black Comedy-vel (Sötét komédia) zárult az évad a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Ez volt az az időszak, amikor a színházigazgatói széket Schwajda György foglalta el, Mohácsi János pedig 25 év után éppen búcsúzkodott Kaposvártól. (Ki tudja: ha ott nem következik be ez a  változás, meglehet, ő sem válik rendszeresen visszatérő, várt vendéggé az akkoriban megalapított Weöres Sándor Színházban.)

A 2008 augusztusában készült Ellenfény-interjúban Mohácsi János többek között azt mondja, hogy „ettől a darabtól nem akartam többet, mint amit eleve tud: nevettetni. Azért finoman belenyúltunk a két német figurájába, hogy picikét indokolt alakok legyenek a színpadon. Az már csak egy ajándék volt, hogy nézegettem a szöveg végét, ami nagyon akart hajazni a Bibliára, és megkérdeztem, hogy akkor mi a szöszért nem a Teremtés könyvét mondja Schuppanzigh. Azt oda is rittyentettük a végére, és ez valahogy összerántotta az egész előadást. Meg a darabbal ellentétben kihoztuk a szerencsétlen milliomost a pincéből, mert olyan rossz érzés lenne bennem, mint színházlátogatóban, hogy csak így eltűnhet a süllyesztőben. Isó ezt minden gond nélkül megoldotta. Így már csak az volt a kérdés, hogy miképp rendeződjenek el a dolgok, hogy ebben a darabban a végén mindenkinek jó legyen. De nagyon.” Arra a felvetésre, hogy „azért egy fordított teremtéstörténet hangzik el a végén, amelyben egy náci múlttal rendelkező villanyszerelő mégis csak a sötétséget teremti meg”, a rendező így reagált: „Nézd, ez már neked fontos. Nem hiszem, hogy ez mindenkinek leesik. De nem biztos, hogy ebben a pillanatban ennél vidámabban látom a világot. Ez halálpontosan reflektál arra, amit most némi kajánsággal érzek, hogy minden összekeveredik mindennel. Tehát a blaszfémia a fennköltséggel, a csúfság a szépséggel. Ez egy ilyen kis kitüntetett pillanat az előadás végén. Egy jó színházi pillanat. De üres pillanat lenne, ha előtte nem lenne egy vidám két óra, ami mégiscsak megágyaz ennek a jó pillanatnak.”

 

szombathely-blackcomedy5

Szabó Győző, Kiss Mari - Fotó: Weöres Sándor Színház, Szombathely

 

Kajánságból nyilván ma sincs kevesebb, sőt: az előadásban könnyű kézzel, mintegy mellékesen földobott súlyos tematika (nácizmus, rasszizmus stb.) ma talán súlyosabbat puffan, mint öt éve. Illetve pont a súlytalansága, a mellékessége, a bohózati keretbe helyezése révén válik hatástalanná, nevetnivaló képtelenséggé – ez nagy találmány. Az alapvető és jól eltalált cél most is a szórakoztatás: Szombathelyen a már-már gyermekien derűs fényhuszár, Schuppanzigh („suppnáci”) szerepében Szabó Győző teremti meg estéről estére a sötétséget a pontosan és felhőtlenül működő egy óra ötven perces előadás végén, amelyet gyorsan megemel, és csak röptet, röptet a nevetés. De nem csak a villanyszerelő figurája hordoz gyermeki vonásokat: minden szereplőben van valami nehezen megragadható, tárgyilagos, vagy inkább kíméletlen ártatlanság.

Valószínűleg a szövegkönyv se sokat változott a kaposvárihoz képest. Ez a Mohácsi-előadás úgy nagyon mohácsis, hogy nem mohácsis; például nem hosszú – ha az egyetlen maratoni felvonást nem vesszük mégis annak –, és nem tekinti a szokott mértékben szabad prédának a szellemes szöveget. („Hullanak, mint a jegek.” Csukott szemmel kiválasztanánk:  Mohácsi-lelemény.) Azért így is adódnak fordulatok, amelyek biztos nem hangoztak, nem hangozhattak el Kaposváron. Amikor a cuki menyasszony, Carol Melkett azzal vigasztalja a sértődött Haroldot, hogy a Brindsley-vel való eljegyzésükről előzetesen kizárólag a papát, Melkett ezredest értesítették, hirtelen odabiggyeszti, hogy na jó, a bikram jógásokkal még megosztotta a hírt. Apró, cinkos ajándék a szombathelyi közönségnek: Carolt Csonka Szilvia, a múlt évad Szentivánéji álom-előadásának Hermiája játssza, a bikram jóga valószínűleg egyenesen Hermia szótárából került át a Black Comedy-előadásba. Carol nagyjából ugyanaz a butuska fiatal nő, akinek a butasága okossággal ér föl: ha a hozzá nem illő Brindsley-ről lemarad, a végén kikap egy még jobbat, a műgyűjtő német milliomost. (Shakespeare nem volt ennyire jó – vagy ennyire rossz – Hermiához, bár a Mohácsi-féle Szentivánéji álom feltűnés nélkül meghagyta azt a lehetőséget, hogy a páros meccsek még nincsenek lefutva.)

 

szombathely-blackcomedy3

Bajomi Nagy György, Nagy Cili, Jordán Tamás - Fotó: Weöres Sándor Színház, Szombathely

 

De bikram jóga ide vagy oda: a sötétben való csetlés-botlás, gabalyodás, keveredés – a háttérben Kovács Márton ütődésekből, zajokból, kondulásokból, ütközésekből megkomponált finom zenéjével – akaratlanul fölidézi a Szentivánéji álom-előadást. Csak itt nem a manók és istenek mozgatják a szálakat, hanem a boszorkányos ügyességű szerző és a Black Comedy-t színpadra alkalmazó Mohácsi testvérek (Mohácsi Istváné az újrafordítás). Vagy inkább a bohózat agresszív, együttérzéstől mentes szelleme, amely itt feketén-fehéren, teljes pőreségében, nevettető kegyetlenségében megmutatkozik. (Egyetlen példa: Carolra csak úgy záporoznak az ütések a sötétben, a jókora lexikon Clea kezében válik palacsintasütő-fegyverré.) A Black Comedy a bizonyíték, hogy Eric Bentley-nek (A dráma élete) igaza van, amikor azt állítja, hogy a bohózat a színház kvintesszenciája: vadságával és képtelenségével nemcsak az emberi természetet mutatja föl, hanem – épp ezáltal – a lét abszurditásának fölvillantásáig is elmerészkedik.

 

szombathely-blackcomedy6

Nagy Cili, Csonka Szilvia - Fotó: Weöres Sándor Színház, Szombathely

 

Mindehhez a Black Comedy tökéletes iskolapélda (didaxis nélkül): fényesen szemlélteti, hogy mit is értünk „a hitetlenség felfüggesztésén” – ami nélkül a színház nem működik. Az előadás kezdetén (ez már a kezdet) egy pillanatra kivilágosodik, aztán elsötétül a nézőtér. Az első jelenet teljes sötétségben játszódik, a színpadról két hangot hallani: Brindsley-ét (Bajomi Nagy György) és Carolét. A hétköznapi dialógus körvonalazza az alapszituációt: a fiatal festő és csacsogó menyasszonya egyrészt a dúsgazdag német műgyűjtőt, másrészt a menyasszony apját, a világot hadszíntérként értelmező Melkett ezredest várja vendégségbe ma estére. A siker érdekében kölcsönveszik Brindsley kifinomult ízlésű és éppen távol lévő társbérlőjének néhány elegáns bútorát. Meg egy méregdrága Buddhát. A jelenet Brindsley imájával ér véget: „Ó, istenem, add, hogy a ma este jól sikerüljön! Add, hogy Mr. Lemberger komálja a szobraimat, és vegyen párat... jó, egyet! Add, hogy Carol tapír apja bírjon engem! És add, hogy Harold felebarátom soha ne tudja meg, hogy az imádott bútorait kölcsöncsórtuk!” Minden világos, mint a nap, csak az egyelőre érthetetlen (viszont további meglepetéseket ígérő) színpadi sötétség okoz némi kuncogó fészkelődést. Az ima után azonban csúszkálva elhallgat a lemezjátszó, és kivilágosodik a szín: Brindsley  bejelenti, hogy kiment a biztosíték. Áramszünet, vagyis fény: föltárul a tágas és praktikus „lakásszínház” (Clea pikírt és találó közlése). Most, hogy tisztáztuk (színészek és közönség) a közös szabályokat, indulhat a játék: Brindsley imájától a totális apokalipszisen át Schuppanzigh teremtés-mutatványáig. Az egyszerűségében bonyolult és precíz bohózati szerkezet (amelyben a legparányibb csavar is jó helyen van, pontos funkcióval) az első perctől az utolsóig olajozottan működik, pedig a logisztikai feladatok erősen megdolgoztatják a színészeket. Legelsősorban az egyre fába szorultabb, egyre kétségbeesettebb Brindsley szerepében Bajomi Nagy Györgyöt, aki titokban és sötétben megpróbálja visszacsempészni a helyükre az idő előtt persze hogy hazatérő Harold bútorait: a végére merő izzadtság, a ruhájából facsarni lehet a vizet. (Amikor szorult helyzetében azzal áll elő, hogy de hát  sietségi versenyben mindig ő volt a nyerő – vagyis nincs abban semmi különös, hogy az egyik percben elindul a boltba elemlámpáért, a másikban meg, jé, már vissza is ért –, Brindsley mackós toporgása mögött egy pillanatra a karcos-bájos Pukkermukker figurája tűnik föl. Egy manó, még egy manó.)

A szereplők rugóra járó bohózati báb- vagy babaszerűségét erősíti, hogy a fikciós megegyezés szerint gyakorlatilag végig sötétben kell járniuk-kelniük: mozdulataik ezáltal válnak merevvé, rugalmatlanná, néznek a távolba (egymás mellett mindig el), tapogatóznak, mindennek nekimennek (közben a nézőtéren működik a híres bergsoni nevetés-mechanizmus). A felső középosztály iránti nosztalgiáját dédelgető vénkisasszony, a fokozatosan lerészegedő (még egy kis merevség-erősítő) Miss Furnival szerepében Kiss Mari megejtően kiszolgáltatott, vérlázítóan kispolgári és utánozhatatlanul elegáns. (Rafináltan megbotlik, mint egy kecses őzike – de soha nem eshet el.)

 

szombathely-blackcomedy

Kiss Mari - Fotó: Weöres Sándor Színház, Szombathely

 

Mertz Tibor biztos ízléssel játssza a finom lelkű, sértődékeny homoszexuális társbérlőt, Haroldot. (Brindsley: „Humor, Harold...!”) Jordán Tamás kerek szemű Melkett ezredese házsártos, ártalmatlan és snájdig öreg vaddisznó, a szilfid termetű Clea (és a teli szájú álházvezetőnő) szerepében Nagy Cili elszánt, célra törő és pontos; mint mindig. (Még szép, hogy végül visszaveszi, ami/aki jár: Brindsley-t.) A totális káoszba betoppanó Mr. Lembergert Trokán Péter játssza: talán ő váltja ki a legtöbb együttérzést a természeténél fogva az emberi érzéketlenségre építő bohózatban, olyan elesetten mondogatja német akcentusával, hogy nem „bant, nem bant”, miközben a háziak zsupsz, letuszkolják a pincébe; mert a náci villanyszerelőnek „nézik”. (És ezen a ponton, nagyon távolról még a Mephisto-problematika is fölmerül: Amíg a fényhuszárról azt gondolják, hogy ő a híres műgyűjtő, bátran megfogalmazhatja sületlen és „karakteres véleményét” a fehér etnikai felsőbbrendűségről. Bezzeg, amikor kiderül, hogy csak szegény villanyszerelő, azonnal megkapja, hogy „suppnáci”.)

 

szombathely-blackcomedy2

 Szabó Győző - Fotó: Weöres Sándor Színház, Szombathely

 

Az összetört szívű Buddhának nem használ a pillanatragasztó, de a végén csak elkel Brindsley mobilszobra, a Hazatérő Ikarosz, sőt Clea frissen megkeresztelt festménye, a Fehér alapon fehér vaddisznó is (egy poszt-, két poszt-). Közben a nagy kirakósban mindenki megtalálja a párját, bár Clea-Nagy Cili karcos-ironikus megjegyzése, hogy „juj, de jaj de jó, hipi-hepiend”, nem hagy kétséget a bohózat valódi természete felől. (Tényleg: tulajdonképpen hova is tér haza Ikarosz? Röptében túl közel merészkedett a fényhez, ezért aztán belezuhan a sötétségbe.)

 

 

Peter Shaffer: Black Comedy

Színpadra alkalmazta: Mohácsi István és Mohácsi János

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Remete Kriszta

Zene: Kovács Márton

Dramaturg: Mohácsi István

Rendező: Mohácsi János

Szereplők: Bajomi Nagy György, Csonka Szilvia, Kiss Mari, Jordán Tamás, Mertz Tibor, Szabó Győző, Nagy Cili, Trokán Péter

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK