A saját farkát kergető kígyó

Az író elmondja, hogy a Don Quijote alapján készülő előadás nyilvános olvasópróbáját szerették volna megtartani, és mutatja is a kezében tartott példányt. Közben beszivárognak a színészek is (Tőkés Nikoletta, Lapis Erika, Gasparik Gábor, Fritz Attila), akik maguk is zavarban vannak. Többek között azért, mert senki sem tudja, hogy mit fog játszani a darabban. Az író elhárítja a kérdéseket, a rendező dolga, mondja, hogy szerepet osszon. De hogy kitöltsék a kínos várakozás perceit, az író mesélni kezd Cervantes regényéről, az előadás céljairól. Azt mondja, hogy az lenne a fontos, hogy közösen belekerüljünk Don Quijote csodálatos világába, és együtt átéljük a kalandjait.

Ekkor váratlanul lecsapódik a hátsó fémfal, és alsóruhában előront mögüle egy fura alak, aki azt mondja magáról, hogy ő Don Quijote. A színészek a nevén szólítják a társukat, „Attila, hogy nézel ki?" – kérdezik, majd megpróbálják lecsillapítani. De ő hajthatatlan, zaklatottan a fegyvereit keresi, fel akarja ölteni lovagi vértjét, és vehemensen arról beszél, hogy őt nem lehet megállítani. „Megváltoztatom ezt a kort, amelyben feloldódnak az emberi arcok. Leverem az értelem uralmát, hogy újra elfoglalja méltó helyét a szív és az érzelem" – kiabálja.

A nézők egy része eddig is zavarban lehetett, hisz az el nem kezdett olvasópróbát helyettesítő beszélgetések, téblábolások éppoly esetlegesnek hatnak, mint ahogy hasonló kínos helyzetekben szoktak történni a dolgok. De zavart kelt az is, hogy nem lehet tudni, ki is ez a figura, aki berontott a színpadra, és tényleg úgy viselkedik, mint egy őrült. Hangoskodik és rohangál, később nagy szikrákat hányó flexet kezd működtetni a színfalak mögött, mint kiderül, a „fegyvereit" alakítja. (Később a színpadmestertől szedi el a vödrét és a csavarkulcsát, hogy sisakként és fegyverként használja őket. Aztán később megkérdezi, hogy őrült vagyok én, hogy egy vödröt sisaknak és egy csavarkulcsot fegyvernek nézzek.)

Jónéhány néző felismerheti Kiss Attilát, aki számtalan remek szerepet játszott az utóbbi időkben Dunaújvárosban. De most nem azt mondja, hogy ő fogja játszani a címszerepet, hanem azt, hogy ő maga Don Quijote. Azaz Hegymegi Máté ugyanazt a színházi hatást keresi, mint amit az Amphitryonban is. Ott a közönség nem tudta megkülönböztetni, hogy épp a címszereplőt látja-e vagy az ő alakját felöltő Jupitert, hisz mindkettőt ugyanaz a színész játszotta. Most azt nem tudja eldönteni, amit a Don Quijote kapcsán nem is lehet, mert talán ez a figura lényege: vajon szerepet játszik csupán Don Quijote, vagy tényleg megőrült, és azt hiszi magáról, hogy ő egy kóbor lovag. (Egy olyan korban, amikor kóbor lovagok már régen nincsenek.)

Minden Don Quijote-adaptációnak az alapkérdése, hogy valójában ki ez a figura. És vajon miért lehet érdekes a mai ember számára. Hegymegi Máté nem okoskodni akar erről a problémáról (bár a Végh Zsolt játszotta író egy kissé megijeszt eleinte, annyira sok mindent akar elmondani a regényről és főhőséről). A dunaújvárosi előadás egyszerű színházi válaszokat próbál adni az alapkérdésekre. Mert furcsán is hatna, ha 2015-ben egy az egyben adnák elő a Cervates regényben szereplő kalandokat. Mint egy kultúrtörténeti skanzen, olyan lenne, amit komolyan semmiképp nem lehetne venni. A dunaújvárosi előadás viszont azt az utat választja, hogy eljátszik a kalandokkal. Azokat a helyzeteket keresi, amelyekben a mai színpadon, a mai színészekkel (a mai nézők előtt) meg tudnak történni ezek a kalandok – pontosabb azok, amelyeket kiválasztanak Don Quijote széles mederben haladó és sokfele ágazó, szertecsapongó történetéből. Ezekhez olyan színházi nyelvet rendelnek hozzá, amelyben a mai néző számára alapvetően színházi játékként hat mindaz, amit lát.

A színészek eleinte kínosnak érzik a Kiss Attila teremtette helyzetet. Van, aki annyira meg is sértődik, hogy ott hagyja az egész próbát. De a többiek valahogy elkezdenek viszonyulni a társuk teremtette helyzethez, és előbb-utóbb valamennyien belemennek a játékba. Közben előjönnek bizonyos személyes, sőt magánéleti problémák is, és nagyon finoman kezd egymásra rakódni a próbahelyzet, a színész lét meg a Don Quijote-i történet sokféle rétege. Kiss Attila kísérőt választ magának, de Fritz Attila hiába ajánlkozik, végül abból a Jankovics Péterből lesz Sancho Panza, aki az elején azt sejtette a többiekkel, hogy csakis ő lehet Don Quijote. Aztán az író is addig kotnyeleskedik, míg neki kell játszania Rosinantét. És ha ló van, szamár is kell („öszvér" – pontosítja az író), és erre a szerepre már Fritz Attila is megfelelő. (De természetesen a Rosinantét játszó kistermetű Végh Zsolt nem bírja el a nagytestű Kiss Attilát, így végül ő kapja a nyakába az írót, azaz Don Quijote a lovát. Az író – hogy véget vessen a kínos szerepnek – végül beleírja az adaptációba, hogy Rosinante szívinfarktusban kimúlik, így egymással versenyezve vívja haláltusáját a ló és a szamár. Sok más mellett ebből is mulattató színpadi játék kerekedik.)

Lassan az is kiderül, hogy mi is Don Quijote vándorlásának célja: a Tükörlovagot keresi, akit le kell győznie. Már az ellenfél nevéből is kiderül, hogy ennek a kicsit elvakult, némileg önző, sokszor kíméleten fickónak valójában önmagával kell szembesülnie. De az előadásban igazából ez is csak színházi játék, nincs túlhangsúlyozva, nem egy mélypszichológiai utazáson veszünk részt. Ehelyett játékos könnyedséggel beszél az előadás arról – semmifajta komolykodó mondanivalót nem kényszerítve a nézőkre –, hogy miféle drámák történhetnek akkor, amikor az ember önmagával szembesül. (Azaz végül is ez az előadás is ugyanazt a kérdést feszegeti, mint az Amphitryon. De erről Kiss Attila ironikusan beszél: „Ugyanaz a lovag kergeti ugyanazt a lovagot. Nagy szamárság, ugye? Mint a saját farkát kergető kígyó.")

Végül az író azt tanácsolja Don Quijoténak (vagy Kiss Attilának), hogy akkor találkozhat a Tükörlovaggal, ha felülről képes rálátni az erdőre (azaz saját magára). Micsoda képtelenség ez, mondja „hősünk" – de a csoda megtörténik, és az a nagy vasépítmény, amely az első pillanatban rádől a színpadra – aztán még számos ajtaja, számtalan titka nyílik meg – tényleg képes a színpad fölé emelkedni, és ott áll rajta Don Qujote is. Alatta pedig a tükörképe, a másik lovag, ugyanolyan páncélzatban, mint ő. És elkezdődik a tükörmozdulatokkal vívott küzdelem: a fenti mozdulatokat alul védi ki az ellenfél, az alul indított szúrás fent sebzi meg a kóbor lovagot. De amikor Don Quijote a haláltusájára készül, akkor az egyik színész megtalálja a szövegkönyvet, és belelapozva rádöbben, hogy az utolsó oldalak hiányoznak belőle. Az még nincs megírva, tehát bármi megtörténhet. Akár Don Quijote is újrakezdheti a harcát...

És ekkor beviharzik a rendező. Kiderül hogy defektet kapott az M6-oson, és időbe telt, amíg kiérkezett a sárga angyal. A többiek is bejönnek, kezdődhet a próba. Valaki szólni akar Kiss Attilának is, de a rendező leinti: ő nincs benne a darabban, de ezt már mondta neki. Majd a közönséghez fordul, és az előadásról kezd beszélni: nem tudjuk igazán, hogy ki lehet ma a Don Qujote. De a mi előadásunkban a megjelenése a következőképp fog történni. És ekkor a hátul álló fémfal nagy csattanással bedől...

Don Quijote voltam

Bartók Kamaraszínház

Cervantes regénye és Maros András szövege alapján írta Gábor Sára

Díszlet: Fekete Anna

Jelmez: Kálmán Eszter

Zenei munkatárs: Bartha Márk

Konzulens: Kárpáti Péter

Dramaturg: Gábor Sára eh.

A rendező munkatársai: Farkas Erik, Dubai Péter

Rendező-koreográfus: Hegymegi Máté

Szereplők: Kiss Attila, Jankovics Péter, Tőkés Nikoletta, Lapis Erika, Gasparik Gábor, Fritz Attila, Végh Zsolt, Horváth István