Nincs menekvés?

Vidéki Színházak Találkozója, 2008: Örkény István: Tóték – Pécsi Harmadik Színház és Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

Száztizennégy nézőt számoltam össze a Vidéki Színházak Találkozójának negyedik napján a Tóték előadása előtt. A Thália nagyszínpadán ez nagyjából ötödháznak számít. Érthetetlen számomra ez az érdektelenség. Ma már nem kelt figyelmet egy-egy Örkény-bemutató? Érdekességét veszítette volna a Tóték? Vagy nem érdemes Vincze János rendezéseire figyelni? Esetleg a szerepeket alakító színészek nem kapták meg a nézőktől a bizalmat?
Mátyás Edina | 08. 04. 27.

Azt nem tudom, hogy az ötödháznyi közönséget mi vonzotta a Tháliába. (Mindenesetre szépen megtapsolták az előadást.) Az azonban bizonyos, hogy a színházi szakmából senki nem volt kíváncsi a pécsiek és a dunaújvárosiak közös bemutatkozására. A közelben és a távolban sehol egyetlen rendező, színész, igazgató, dramaturg. (Vajon a színháziak kíváncsiak még a színházra?) A kritikusok közül is csak négyen jelentek meg. Gondolhatnánk, hogy sokan már korábban látták az előadást, hisz épp egy éve mutatták be Pécsett. Ennek azonban ellentmond, hogy sem a neten, sem a színházi folyóiratok tavalyi számaiban nem találtam egyetlen írást sem az előadásról. Csak P. Müller Péter foglalkozott vele érdemben (a Jelenkor tavalyi színházi számában).

Lehet, hogy a szakmai nézők egy részét az tartotta vissza, hogy Vincze János 12 éve már egyszer megrendezte a Tótékat a Pécsi Harmadik Színházban. (Vajon sokan emlékeznek rá?) Az 1995-ben bemutatott előadás akkoriban elég nagy figyelmet keltett. Nánay István beválogatta az akkor még évről évre más városban megrendezett országos színházi találkozóra. A debreceni fesztiválon két díjat is kapott a szakmai zsűritől az előadás. Egyrészt Barkó György (aki a Postást játszotta) megkapta a legjobb epizódalakítás díját. Másrészt Vincze elnyerte a legjobb dramaturgiai munka díját az előadás szövegkönyvéért.

A rendező ugyanis radikálisan átalakított a Tótékat. (A 2007-es bemutató ugyanerre az 1995-ös szövegkönyvre épül). Vincze kiiktatta a darabból azok a szereplőket (Tomaji, Cipriani, Gizi Gézáné, Lőrincke, a lajtos), akik nem élik át az eseményeket, csak reflektálnak rájuk. Vincze csupán öt szereplőt hagyott meg: a Tót-család három tagját, az Őrnagyot és a Postást (aki részben szintén rezonőr – át is ad neki Vincze jónéhány fontos szövegrészletet –, ugyanakkor a frontról érkező levelek manipulációjával a cselekménybonyolításban is fontos funkciója van).

Örkény eredeti darabját (a hatvanas évek divatját is követve) nyitott drámatechnika, filmszerű helyszínváltások jellemzik. (Talán abból is adódik ez, hogy a szerző eredetileg kisregénynek írta meg a témát, később filmforgatókönyvet készített belőle, és csak legvégül született meg a darabváltozat.) Vincze módosításai a Tótékben rejlő feszítően zárt szituációt, klasszikus drámaszerkezetet tették egyértelműbbé. Mindez azt eredményezi, hogy a történet nagy része Tóték családi házának belső terében játszódik. A külső viszonyítási pontok kiiktatása élesebbé teszi az alapszituációt: Tóték jóval reménytelenebb helyzetbe kerülnek, valóságuk teljes világgá tágul. Innen valóban nincs hová menekülniük. (Ebben a változatban Tót nem is megy a budinál messzebbre.)

Amennyire az egykori kritikákból kiolvasható, tizenkét évvel ezelőtti és mostani rendezését hasonló színpadi térbe helyezte Vincze János. Az első felvonás világos falakkal határolt szobabelsőben játszódik. A falon többek között a fronton lévő fiú képe is látható, aki miatt Tóték elviselik a látogatóba érkező őrnagy udvarias, de kíméletlen terrorját. Aki miatt hajlandók egész éjszakájukat dobozhajtogatással tölteni, hogy kedvére tegyenek az álmatlanságban szenvedő vendégnek. Azonban a második részben már (ahogy egyre csak szaporodnak a haszontalan dobozok) papírdoboz-falak határolják a szobát. A történet ívét követve a reális térképzet átbillen absztrakcióba, a valóságos az irrealitás világába lép át.

 

Fillár István, Németh János - Fotó: Tóth László

 

Az előadás végén azonban nem egyszerű helyszínváltás, hanem nézőpontváltás következik: a budin és környékén játszódó jelenetben mintha az udvarról figyelnénk az eseményeket. A színpad elé gördülő papírdobozok eltakarják a szobát, a játék eddigi helyszénét csak a középső hasadékon – mint valamiféle ablakon – keresztül látjuk. Az őrnagy elutazása után sem változik a színpadkép (és a nézőpont). Kívülről figyelünk mindent, ami belül történik, csak a dobozfal nyílásán keresztül válnak láthatóvá a szereplők. Tóték visszatérve a lakásba ugyan megpróbálnak rendet rakni, de az eredeti állapotok már visszaállíthatatlanok. Az, ahogy a papírfal hasadékába rakosgatják a dobozokat – eltakarítani igyekezve az őrnagy kedvenc időtöltésének végtermékeit –, úgy hat, mintha befalaznák magukat. Váratlanul visszatérő vendégük lelkesen fejezi be a műveletet. Tótékra zárul a fehér dobozfal. Már tényleg nincs menekvés.

És itt fontos változás következik a 2007-es előadásban az 1995-ös Vincze-rendezéshez képest. Most nem hallani a margóvágó döngéseit. Most nem kérdezi meg a sötétben Tótné, hány darabba vágta férje az őrnagyot (amire az egykori kritikák utalnak). Most Vincze teljességgel elhagyja a darab groteszk befejezését. Az előadás azzal a képpel fejeződik be, hogy Tótra zárul a fehér dobozfal. A rendező most valószínűleg nem lát semmi esélyt a kisember lázadására. A világból áradó erőszakkal, manipulációval szemben már teljességgel tehetetlenek vagyunk.

Ez a korhangulat nyilvánvalóan átszínezte Vincze egykori rendezését. „A tizenkét évvel ezelőtti pécsi premierrel a mostani bemutató dramaturgiájában és látványvilágában alapvetően rokon, ugyanakkor több egyszerű variációnál. A különbség lényegét és az új bemutató eredetiségét a darab megváltozott környezetéből eredően máshova helyezett rendezői hangsúlyok adják” – írja P. Müller Péter. Mivel az egykori bemutatót nem láttam, természetesen összehasonlításra sem vállalkozhatom. A mostani előadásból azonban az derül ki, hogy az okos, parancsoláshoz szokott őrnagy teljességgel a maga rögeszméihez igazítja Tóték világát. Fillár István őrnagya nem egy ideggyenge agresszor, hanem egy határozott életelvek szerint élő férfi, aki más igazságot, mint a sajátját nemigen tud elképzelni. És annak a technikáját is elsajátította, hogy ezt hogyan érvényesítse. Ha kell, kemény, ellentmondást nem tűrő vagy épp szenvedélyes. Máskor meg megértőnek mutatkozik. Sőt van, amikor érzékeny sőt sértődékeny. Egy a lényeg, hozzá kell alkalmazkodni.

 

Rárósi Anita, Németh János, Nagy Adrienne, Fillár István - Fotó: Tóth László

 

Tóték erre feltétel nélkül hajlandók is. A hatalom nem nőne ilyen önkéntelenül föléjük, ha erre maguk nem teremtenének (akár önkéntelenül is) lehetőséget. Az az idill, amelyet eleinte a darab rajzol köréjük, most üresnek és álságosnak látszódik. Erejük sincs, hogy megvédjék saját világukat, de most ez a világ sem tűnik erősnek és óvandónak. Németh János Tótja inkább csak békés, kicsit tesze-tosza kispolgár, és nem a család középpontja, a falu egyik feltétlen tekintélye. Nagy Adrienn Tótnéja egyre aggodalmasabb tekintettel figyeli az eseményeket, de markáns lépések nem várhatók tőle. Rárósi Anita kamaszlányos hevülettel egyre több apró árulást követ el a családja ellen. Kiss Attila postása a kezdeti komikus gesztusok után egyre komorabb hangot üt meg. Rémülten figyeli, hogy egy normálisnak hitt világ (ahol csak egyedül őt tartották félhülyének) kifordul önmagából. „Mostanában senki nem ismeri a saját testméreteit” – mondja Cipriánitól átvéve a szavait. „A kis termetűek óriásnak hiszik magukat, aki pedig egy fejjel magasabb, az mindenáron kicsinek szeretnek látszani…” És valóban ez történik az előadásban: a kisemberek semmivé töpörödnek, a törpék pedig kisgömböccé dagadnak. És sehol egy kiskondás, aki bicskájával kifakasztaná a hatalmassá növekedett hólyagokat.

 

Örkény István: Tóték

Pécsi Harmadik Színház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

 

Játéktér: Vincze János, Steiner Zsolt

Jelmez: Várady Zsóka

A rendező munkatársai: A. Bokor Mangi, Lakner Tamás, Muschberger Ágnes

Rendező: Vincze János

Szereplők: Fillár István, Németh János, Nagy Adrienne, Rárósi Anita, Kiss Attila

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK