Ellenfény Online - Színház - Vidék - Hogyan Tovább?

Hogyan tovább?

Beszélgetés Mohácsi Jánossal

Mohácsi János 1983 óta a kaposvári színház tagja. Itt lett csoportos szereplőből vezető rendező. Közben vendégeskedett ugyan Nyíregyházán, a Bárkán, a Vígszínházban, ebben az évadban Pécsett, de pályája alakulását egyértelműen a kaposvári társulat határozta meg. A színház élén történt igazgatóváltás után beszélgetett a rendezővel Sándor L. István.
Sándor L. István | 08. 07. 1.
– Legfőképpen arra vagyok kíváncsi, hogyan tovább? Mi és hogyan fog változni a kaposvári társulatban, a ti munkátokban most, hogy július elsejétől már Schwajda György az igazgató? Nyilván vannak erről sejtéseid.

– Persze, hogy vannak. Hülye lenne az ember, ha nem lenne erről valamiféle képe, várakozása. De igazából ezzel kapcsolatban annyira bizonytalan minden, hogy nem hozható még semmiféle döntés a „hogyan tovább”-ról. Most azt csinálom, amit ezelőtt egy fél évvel is gondoltam, ha ez megtörténik: mindenképpen itt maradok még minimum egy évet a társulatnál, és aztán meglátjuk, mi lesz. Bármi történhet egy év alatt. Nem jók az előérzeteim, de ez lehet akár a magánügyem is. Nem feltétlenül a tapasztalataimból fakadnak ezek a rossz előérzetek, inkább az előítéleteimből. Nem vagyok nyugodt semmiféleképpen.

– Fogsz még rendezni kaposvári előadást?

– Mivel szerződésben állok a kaposvári színházzal, kötelességem jövőre legalább egy előadást csinálni. Arról beszéltünk, hogy a következő évadban nem is könnyű munkába fogok: Rolf Hochhuth A helytartó című művét visszük színre. Nem könnyű drámának nevezni. Van egy laza cselekmény meg eleje és vége…

– Azért kérdezem, hogy dolgozol-e még Kaposvárott, mert 25 éve szerződtél ide, és néhány vendégrendezést leszámítva azóta is folyamatosan itt alakult a pályád. És a kaposvári társulat életét is egyfajta folytonosság határozta meg mindeddig.

– Hát igen... Borzasztóan megviseli az embert, hogy ennek a 25 évnek ilyen módon lehet vége, ha vége van. Igazából ez a 25 év az én 25 évem. Másoknak az égvilágon semmit nem jelent. Aki öt éve van itt, arra nem lehet azt a terhet róni, hogy gondoljon az én 25 évemre. Vagy bárkinek a 30 évére, mert ilyen társulati tagok is vannak itt szép számmal. Ezzel most nekem kell küszködnöm, hogy miképp élem meg ezt a helyzetet. Hát elég szarul. Arra esküdtünk össze tavaly, újholdkor a temetőben egy döglött macskával a kezünkben, hogy megpróbáljuk ezt a társulatot meg az elmúlt 25-30 évet továbbvinni. De ahogy a viccben van: a partizánok és németek oda-visszafoglalják az erdőt, a végén jött az erdész, és elzavart mindenkit. Ugyanakkor ez borzasztóan egybevág a történelmi tapasztalataimmal. Nem idegen a világlátásomtól, hogy így történnek a dolgok. Csak szenvedő alanyként nagyon szemét ezt megélni.

 

 

 

– Miért tartozik bele a világlátásodba, hogy ennek így kellett történnie?

– Én Dürrenmatt pártján vagyok. A fizikusok végén olvasható 21 pont közül az egyik az, hogy egy darab akkor fejeződik be jól, ha a legrosszabb lehetőség történik meg. Hát ez a kaposvári történet most erősen hajaz erre. Anélkül mondom, hogy bele akarnék kavarni a most viszonylagosan kialakulni látszó konszenzusba (aminek természetesen én is részese vagyok): azért abban is megegyeztünk, amikor kiderült, hogy a politika mit játszik ezzel a nyomorult épülettel, hogy ez a társulat ér annyit, hogy akár az ördöggel szövetkezve is megpróbáljuk megtartani. Most erről szól a következő egy év. Szólhat bárkinek arról, hogy növeljük a nézőszámot meg hogy a kommerszebbnél is kommerszebb darabokat rángassunk elő, amelyekre tódul a nép… Majd meglátjuk. De nekem – és azt hiszem, a rendezőtársaimnak is – ebben a pillanatban még az a legfontosabb, hogy az a fajta szellemiség, ami a kaposvári társulatot jellemzi, meg tudjon maradni. Az a legviccesebb a dologban, hogy most még mindig benne vagyok a vezetésben, de már úgy, hogy Schwajda lesz az igazgatónk. És itt már nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi az, amit tudunk együtt csinálni, és mi az, amit nem. De gondolom ezzel neki is megvannak a hasonló problémái.

– Mire gondolsz?

– Szerintem ő is azon gondolkodik, hogy mi az, amit még el lehet tőlünk viselni, és mi az, amit már nem. Őt sem irigylem, de hát soha nem irigyeltem.

– Ha jól értem, végül is az a konszenzus alakult ki, hogy ő ugyan az igazgató, de ti végigcsinálhatjátok az évadot, amit elterveztetek?

– Igen, elvileg van egy ilyen megegyezés. De amikor összeraktuk a műsortervet, akkor hirtelen ránk mosolygott Schwajda azzal az ötlettel, hogy jöjjön ide a televíziós válogatásából összeállított István, a király, aminek mostanában lesz a premierje a Sportcsarnokban, aztán lesz belőle előadás a szegedi Dóm téren is. Ez a produkció a létrejötte körülményeit tekintve mindennek nevezhető az én fogalmaim szerint, csak színháznak nem. Nevezhetik azt a válogatást társulatnak is, meg nevezhetik horgászbotnak is, de abból akkor sem lesz se társulat, se horgászbot. Ha ez a produkció belép ide, akkor izgalmas helyzet alakul ki. Egyelőre nem tudni, hogyan tudunk majd vele együtt élni. És ez csak egy pici konkrétum. Tehát hiába mondjuk azt, hogy valamikor márciusban a Náncsi néni vendéglőjében elvileg megegyeztünk abban – legalábbis beszélgettünk róla – hogy mi és hogyan fog történni, ha a konkrétumok erre rácáfolnak... Nézd, nekem már a Gyurinak a pályázata sem volt olyan, ami belefért volna a mi megegyezésünkbe. Ezt el lehet ütni azzal, hogy nem fontos. De hát hogyne lenne fontos egy ilyen dolog, amikor minden erre van kihegyezve…

– A pályázat melyik részére gondolsz? Amikor minősíti a kaposvári színházat?

– Az egész pályázatra gondolok. A formájára, a tartalmára, a sortördelésére. Nincs olyan része, amibe ne akadnék bele. Nem tartom komoly munkának.

– És mi lesz az a konkrétum, amikor azt mondod, hogy számodra tarthatatlanná vált a helyzet?

– Értem a kérdést, de nem lehet rá válaszolni. Nem láthatom előre, hogy mi az, ami annyira fel tud majd idegesíteni, hogy elkezdjek embert ölni. Tehát fogalmam sincs, mi az a konkrétum. És nem is akarom meghatározni, mert akkor tartani kellene magam ahhoz, amit letűztem. Még egy dolog benne van ebben: lehet, hogy Schwajda nem lesz könnyű ember, de ha valaki azt állítja, hogy Babarczy könnyű ember volt, az nem normális. Schwajda szerintem nekifutásból könnyebb fiú, mint a Laci helyből… Nem tudom. Igazából tényleg csak a konkrétumok fognak dönteni. Mert a Lacival lehetett veszekedni, boldog emlékű tizenpár éve összeverekedni is, de igazából mindig arról volt szó, hogy az, ami a színpadon van, az megállja-e a helyét vagy sem. És abban a pillanatban, amikor megállta a helyét, nem volt gond. Mondjuk a Csak egy szög egyik vérgyenge főpróbáján, amikor még sehol nem volt az előadás, akkor a Babarczy kiállt a társulat elé, és azt mondta, hogy erre most nagyon figyeljenek oda, mert ez egy fontos előadás, ami borzasztó erősen kötődik a kaposvári hagyományokhoz. Mert ez a színház arra a világra szeret reflektálni, amelyben élünk. De most nem tudom, hogyan mérjem össze magam egy ilyen produkcióval, mint ez az István, a király.

 

Sötét komédia

– Tehát ebben a mostani felállásban az az alapkérdés, hogy mi folytatható mindabból, amit eddig csináltatok?

– Lehet az is, hogy én folytathatom minden további nélkül, amit eddig csináltam, ugyanakkor a színészek robbanásszerűen szerződnek el innen, mert nem tudnak dolgozni. Tehát egy csomó lehetőség benne van ebben a felállásban. Lehet úgy is csinálni a dolgot, ahogy Csányi csinálta a Bárkán, hogy egy nappal a premier előtt azt mondta – amit életemben nekem még senki nem mondott –, hogy változtasd meg a darab végét, mert különben nem engedem színpadra. Lehet így is csinálni. A bánat tudja! Mondjuk én ezt nem nézem ki a Schwajdából. Szerintem ez bele se fér a megállapodásunkba. De az is valószínű, hogy továbbra is eldöntetlen még a játszma a városháza és a színház között. Schwajda pedig egyszer már bevásárolt egy felettessel... Az esküvőig gyönyörű volt a hangulat, és csuda vidámra sikeredett a lagzi, de a válópör négy és fél hónap múlva már nem volt oly hangulatos, vagyis lehet, hogy fél év múlva már korántsem lesz ilyen jó a kapcsolat a városháza meg a színház igazgatója között. Még ez sem dőlt el. És mindegyik összetevő nagyon komoly súllyal játszik bele abba, hogy én mit fogok csinálni. Vagy a társulat mit fog csinálni. Mert azért nem én vagyok a legfontosabb ebben a dologban. A majdnem ötven színész státuszban lévő ember között – mondjuk ki nyíltan – van 15-20 meghatározó súlyú színész. Ez nagyon komoly szám ahhoz képest, hogy más társulatokban három-négy, legfeljebb öt-hat fontos figura működik. Az is lehet, hogy én úgy döntök, hogy elmegyek innen, de ők sokkal jobban csinálják tovább nélkülem. Fordítva is elképzelhető. Azaz én maradok, görcsösen folytatni akarok valamit, de már rég nem azt csinálom, amit eddig csináltam, és észre sem fogom venni. Tehát egy csomó sötét folt van a jövőmben. Még az is lehetséges, hogy a kaposvári színház legszenzációsabb szakaszát fogjuk megélni a következő években.

– Kicsit visszaugranék a most lezárt évadra is, amikor is a kaposvári színház új vezetésének, akik ti voltatok, bizonyítania kellett, hogy alkalmas a színház vezetésére. Volt-e esélye annak, hogy olyasmit tudtok mutatni az évaddal, ami tényleg meggyőzi a fenntartókat, hogy titeket érdemes választani a feladatra?

– Amikor kiderült, hogy csak egy évre szól Znamenák igazgatói kinevezése, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy ez a dolog már rég nem rólunk szól. Ugyanakkor tudtuk, hogy nem tehetjük meg azt, hogy odalökünk egy évadot, ami az elmúlásról meg a saját halálunkról szól, és egyfajta komoly férfibánattal kibúsuljunk magunkat a kaposvári színház épületéből. Tehát abban egyeztünk meg, hogy egy nagyon jó évadot rakunk össze, és egy kicsit meg is feszítjük, azaz több produkciót csinálunk, izgalmasabbakat, másfajtákat is, mint amire az épület alkalmas. Azért elég jó dolgokat tudtunk csinálni.

– Mi az, amit fontosnak tartasz ebben az évadban?

– Az egyik legfontosabb, hogy a három éve növekvő nézőszám, megint radikálisan emelkedett. Ha jól gyanítom, akkor tavalyról idénre egyötöddel ugrott meg a nézőszám. Színház legyen a talpán, aki még ezt el tudja mondani magáról Magyarországon. Ez az egyik leglényegesebb. A másik a produkciók sokfélesége, amelyek közül én legfontosabbnak a beavató színházat tartom, amit továbbra is forszírozok. Tehát ha beleszólásunk lesz, hogy mi történik itt, akkor mindenképpen törekedni szeretnénk a 12-17 éves korosztály megragadására.

 

A cikk egy hosszabb beszélgetés kiragadott részlete, amely az Ellenfény 2008/6. számában fog megjelenni. Az interjú további részében a három idei Mohácsi-előadás művészi tanulságairól esik szó.