Ellenfény Online - Színház - Világszínház - Mások élete

Mások élete

Lola Arias: Az év, amikor születtem – Trafó

Hogyan viselik a fiúk az apák vétkeit? Árvák maradnak a hős anyák lányai? Amíg nem ismerjük a szüleink sorsát, addig megismerhetjük magunkat? Léteznek nemzedékek? Kicsi a világ? Számos fontos kérdéssel, megrendítő történetekkel érkeztek chilei fiatalok a Trafóba. Az év, amikor születtem című előadásuk kitárja a világot, de nem azért, mert a Föld másik feléről mesél, hanem mert segít saját életünket más megvilágításban látni.
Fehér Anna Magda | 13. 11. 27.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen választásokat tartanak Chilében, a kommentár így indítja a két női elnökjelölt bemutatását: „Külön érdekessége lesz kettejük küzdelmének, hogy korábban mindkettejük édesapja katonatisztként szolgált, és mindketten szerepet vállaltak az 1973-as katonai puccsban, azonban ellentétes oldalon. Bachelet apja mindvégig hűséges maradt a szocialista elnökhöz, Salvador Allendéhez, míg Matthei apja a puccsisták mellé állt, noha a Pinochet-rendszer kiépítésében már nem vett részt.” Az előadás végén az egyik, a hetvenes évek második felében született lány elmondja, hogy nemrégiben felkereste hosszú évek óta nem látott apját, aki Chile déli, ritkán lakott részén, egy szigeten él. Mikor elváltak egymástól, átölelte őt az apja, és azt mondta: sajnálom, nem vehetlek a nevemre, mert Pinochet tönkretette az életem. Augusto Pinochet 1990 óta nem elnöke Chilének, 2006-ban hunyt el, immár hét éve halott, mégis origója a chilei társadalomnak, és sok ember életét teszi tönkre a mai napig is. Természetesen felmerül a kérdés, kizárólag a diktátor tehet-e arról, hogy az emberek még mindig hozzá igazítják az életüket? A Trafóban látott dokumentumszínházi előadás a szelleműzés egyik leghumánusabb, s talán egyik legeredményesebb formája.

Augusto Pinochet tábornok éppen 40 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én katonai puccsal, a légierő és a földi alakulatok bevetésével, valamint a CIA aktív támogatásával távolította el a hatalomból az akkor három éve kormányzó Salvador Allende elnököt. (Fidel Castro hosszas látogatása Allendénél és az ország gazdaságát meghatározó, jórészt észak-amerikaiak kezében lévő rézbányák államosítása fordította az Egyesült Államokat az elnök ellen.) Pinochet hatalomra jutása után megközelítően 3200 embert megöletett, több tízezren börtönbe kerültek, és kétszázezer chilei kényszerült száműzetésbe. Dióhéjban ezek az ismert tények. Chilében azonban ma demokrácia van, választásokat tartanak, és bár az ország éppúgy megosztott, mint hajdanán (és a lakosság 4%-át adó mapuche indiánok területi jogait és követeléseit még mindig nem rendezték), de megpróbálnak szembenézni a múlttal és a jövővel. A diákság, a fiatalok a legaktívabban politizáló társadalmi réteg, rendszeresek a tüntetések az oktatási rendszer reformjáért. A dokumentumszínházi előadásban is jórészt ez a korosztály néz szembe saját múltjával egy igen egyszerű, ám annál nehezebb eszköz segítségével: elbeszélgettek a szüleikkel, vagy a kevésbé szerencsések emlékeznek rájuk, igyekeznek megismerni, rekonstruálni, hogy ki is az apjuk és az anyjuk.

 

lola arias-szereplok

 

Az előadás tizenegy, 1971 és 1989 között született fiatal és szüleik életét mutatja be a Pinochet diktatúra szemszögéből. Van közöttük, akinek marxista újságíró volt az apja, többek szülei a baloldali MAPU vagy MIR aktivistái, talán terroristái voltak, sokakat száműztek emiatt az országból. Az egyik MIR tagot, az egyik lány anyját agyonlőtték, a címlapfotó tanúsága szerint félmeztelenül fekszik a járdán kiterítve. A legfiatalabb lány apja és nagybátyja a Chilei Kommunista Párt fegyveres frakciójának tagjai voltak, jókora fémláncokkal idéztek elő áramszüneteket országszerte, ez megszokott jelenség volt a diktatúra idején Chilében. Ugyanakkor van az előadók között rendőrségi fantomkép rajzoló, akinek az egész családja, nagyapja, apja, testvérei a rendőrség kötelékében dolgoztak és dolgoznak, kiszolgálva a mindenkori hatalmat. Egy másik fiú rokonsága a neonáci jellegű nacionalista félkatonai szervezet, a Patria y Libertad kötelékébe tartozott. Az éppen velem egyidős fiú apja matrózként a Csendes-óceánon és a környező szigeteken szolgálva tanulta meg a rendet, ma már otthagyta a tengerészetet és a demokratikus Chilét, Venezuelában él, feltétlen híve volt Hugo Cháveznek. Egy harmincas évei végén járó férfi apja pedig Pinochet feltétlen híve a mai napig, bár többet volt munkanélküli a diktatúra idején, mint amennyit dolgozott, és nagy szegénységben tengődött családjával együtt, sok ideje volt, folyton Pinochet törvényeit olvasgatta. A legmegrázóbb történet egy lányé, aki a katonai kórházban dolgozó nővér anyja jogán került be az előadásba, és a chilei nézők segítségével bukkant rendőr apja nyomára, akiről semmit sem tudott. Az apa börtönben ül, mert az őrizetére bízott két baloldali foglyot szökés közben megölte, más jegyzőkönyvek azonban úgy írják le az esetet, hogy a foglyok teherautó mögé kötözve haltak meg. Azért mert a lány vállalja ezt, és szerepel az előadásban, az anyja nem áll vele szóba.

Amilyen borzalmasak vagy szánalmasak ezek a történetek, olyan okos, szinte jó kedélyű, felemelő az előadás. Először is köszönhető ez annak a reményteljes ténynek, hogy azok az emberek, akiknek szülei egymás esküdt ellenségei, áttételesen egymás gyilkosai, árulói voltak, felül tudtak emelkedni mindezen, és képesek egy színpadra állni, egy közösségként alkotni (ahogy az előadást követő beszélgetésen is megfigyeltem), barátian viszonyulni egymáshoz. Ez nem azt jelenti, hogy nincs rivalizálás, nincs szégyen, nincs fájdalom a színpadon, a düh azonban már kioltódott, illusztrációként van csak jelen (ilyen például az előadás végén látható nagy tüntetés és rombolás jelenet, mely a chilei diák és indián utcai demonstrációkat éppúgy idézi, mint akár magyarországi eseményeket). Éppen ezért volt meglepő számomra, mikor Lola Arias rendező a közönségtalálkozó zárásaként kijelentette, hogy nem hisz a megbékélésben, és hogy a dokumentumszínház csak vitákat nyit meg, elindít egy folyamatot, ebben áll a lényege. Ami a közönséget, a társadalmat illeti, talán igaza van.

 

lola-arias

 

Az előadás azonban nemcsak személyes történeteket sorjáz, dokumentumokat mutat fel, fényképeket, leveleket, újságcikkeket, családi ereklyéket, bizonyítékokat, sérelmeket tálal, hanem rávilágít az ellentétek groteszk, kicsinyes jellegére is. Nemcsak dokumentál, hanem tanít is. A fiú, aki éppen abban az évben született, amelyben én, tengerész apjától megtanulta, hogy rend a lelke mindennek, így hát szépen sorba állítja társait, rangsort állít fel négy szempont alapján: kinek mennyire volt bal vagy jobb oldali az apja és az anyja, ki mennyire volt szegény gyermekkorában, és kinek mennyire barna a bőre. Tökéletesen rámutat ez az egyszerű játék, hogy nevetséges és mégis szükséges a szüleink nézetei, helyzete alapján meghatározni saját hovatartozásunkat. Röhejes hajba kapni azon, hogy kinek volt nagyobb aktivista az anyja, vagy hogy ki tudja jobban sajnáltatni magát szegénységéért. Ki kerül jobbra, és ki kerül balra ugyanabba a sorba, amelybe mindannyiuknak be kell állniuk, és amelybe jó szorosan egymás mellé be is sorakoznak. A kép az összetartozást mutatja, a vita a múlt örökségét. Természetesen ezek a jelenetek még magukban rejtik az előadás megformálásánál elhangzott kemény mondatokat, amelyet egymás fejéhez vágtak a szereplők, de ezeknek már nincs meg az élük, csak a visszássága marad meg a szituációnak. A dokumentumszínház tehát nemcsak dokumentál, hanem előre is mutat, terápiás hatású, mert közösséget kovácsol, ehhez persze szükséges az előadók bátorsága a szégyenletes örökség vállalásához, és intelligenciája, embersége a megbocsátáshoz. És kell még egy fontos, a világ legtöbb pontján elfogadott tétel miszerint: az apák bűnei nem szállnak a fiúkra.

Annyiban módosítanám ezt a tézis, hogy azokra a fiúkra nem szállnak az apák bűnei, akik nem hagyják, hogy megszállja, lehúzza, megvadítsa, elvakítsa őket apjuk-anyjuk szelleme, ehhez pedig sajnos kell egy kis hálátlanság vagy éppen megbocsátás és sok őszinteség és öntudat. Magyarországon előadni ezt a darabot semmiség, ahhoz képest, amikor a premieren a szüleik elé kellett kiállniuk a szereplőknek. Mindenki szeretettel és némi iróniával beszél a szüleiről, a fiatalság, az előttem az élet, majd én jobban csinálom magabiztosságával. Ez a fiatalosság jellemzi a játékot, amelyben megfér az általános iskolai fellépésekre emlékeztető koreográfia, a remek videó használattal, jó ritmusú váltások, vágások, vicces rajzok, biciklizések, és gitárfutamok szólamai. A carpe diem életérzést a lezárás is erősíti, mikor az összes fiatal elektromos gitárt ragad, és tépik a húrokat, gerjesztik a hangokat felhívva a figyelmet arra, hogy kár ez a sok fölös szörnyűség, az emberi kegyetlenséget bármikor felülírhatja a természet elsöprő ereje. Chile a világ egyik leginkább földrengésektől sújtott területe, a rendkívül erős rengések pedig szökőárt, vulkánkitöréseket vonnak maguk után.

 

lola-arias-nagylead

 

Lola Arias rendező 1976-ban született. Asvájci Stefan Kaegivel és a németRimini Protokoll nevű híres-neves, a Trafóban is többször vendégszereplő dokumentumszínházi társulattal szoros viszonyt ápol. Először saját hazájában, Argentínában hozta létre a saját életét meghatározó diktatúráról szóló dokumentumszínházi előadást, majd meghívták Dél-Amerika több országába, hogy hozzon létre hasonló projekteket. Ugyanis az év, amikor született, Jorge Videla tábornok a baloldali vezetés ellen indított katonai puccsának éve, gyermekkorát a piszkos háborúnak nevezett diktatúra árnyékolta be. Lola Arias feltett egy kérdést a magyar közönségnek az előadást követő beszélgetésen, és amikor nem kapott választ, újra megismételte azt. Az érdekelte, hogy mi, magyarok, hogyan viszonyulunk az előadáshoz, amiben baloldaliak küzdenek a jobboldali diktatúra ellen, mikor mi hosszú évtizedekig éltünk baloldali diktatúrában. Két harmincas fiatalember válasza sem elégítette ki, akik azt magyarázták, hogy mi csak nagyszüleink, nem pedig szüleink történeteiből ismerjük a diktatúra rémségeit. Valóban magam is azon gondolkoztam, mekkora különbség létezik látszólag ugyanabban a generációban született emberek élete között. Ugyanúgy kötjük fel a hajunkat, ugyanolyan divat szerint öltözködünk, teljesen úgy festünk, mint a világ másik felének huszonévesei és harmincasai, mégis mennyire mások a történeteink. Ugyanakkor családunk, nemzetünk sorsából és kultúránk örökségéből kiindulva egyszerű és együttérző választ adhatunk Lola Ariasnak: „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”

 

 

 

 

Az év, amikor születtem

 

Szöveg és rendező: Lola Arias, a szereplők és a művészeti team együttműködésével

Látvány, fény: Rocío Hernández

Video: Nicole Senerman

Technikai vezető: Martín Montaner

Zene: Ulises Conti

Művészeti tanácsadó: Paula Bravo

Koreográfus: Soledad Gaspar

Szereplők: Paula Bravo, Leopoldo Courbis, Pablo Díaz, Ítalo Gallardo, Soledad Gaspar, Alejandro Gómez, Fernanda González, Viviana, Hernández, Ana Laura Racz, Jorge Rivero, Nicole Senerman

 

Helyszín: Trafó

Idő: 2013. november 14.

 

Beszélgetés a rendezővel

 http://hvg.hu/kultura/20131112_Egy_szinpadon_a_gyilkosok_es_az_aldozatok

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK