Ellenfény Online - Színház - A Középiskolától A Transzcendensig

A középiskolától a transzcendensig

Második nap: DESZKA Fesztivál, Debrecen

Hatodik alkalommal rendezi meg a Debreceni Színházi Kerekasztal Fesztivált a debreceni Csokonai Színház. A legzsúfoltabb időszaka a fesztiválnak alighanem a második, vasárnapra eső nap, melynek a teljes programját egy ember semmiképp, s talán még két ember is csak bajosan tudta volna teljes egészében végigülni, befogadni. Ezt persze nem lehet felróni a fesztiválnak, hiszen választási lehetőséget kínál, s legalább egy napra úgy tesz, mintha lépten-nyomon kortárs magyar drámák teremnének.
Sándor Zita | 12. 03. 13.

Végtelen számú kortárs magyar drámák pedig nincsenek, ahhoz viszont szerencsére van elég, hogy egy ötnapos fesztivált kitöltsenek – még úgy is, hogy nagyszínpadra szánt alkotást csak nehezen találni. Jómagam is a Stúdióban és a Kamarában időztem a második napon, s a programok bősége és párhuzamos lefolyása miatt tartózkodnék bármiféle általánosítás megfogalmazásától vagy tendencia megállapításától. Annyi biztosan kiderült, hogy a mai napra jutó kortárs drámák nem szégyenlősek, igyekeznek közönségüket közelről érintő, aktuális problémákat felvetni és kérdéseket feszegetni; direkten vagy közvetetten, technikai vívmányokkal vagy átesztétizált módon.

A budapesti Kolibri Színház előadása, a Cyber Cyrano főleg fiataloknak szól, fiatalok előadásában, s olyan alkotók kezéből került ki, akik pontosan ismerik és látják, hogy mi történik a fiatalokkal. Tasnádi István és Vidovszky György érteni és megismerni próbálja a fiatal generációt, nem követelnek rajtuk semmilyen múltból építkező vágyképet vagy helyesnek képzelt életutat, viselkedésmintákat. Tasnádi István olyan egyszerű, félig klisékből felépülő és félig eredeti módon megszólalni igyekvő nyelvet teremt, mely a középiskolások természetes, hétköznapi közegét képezi le; s olyan rövid, készen szervírozott, kis információcsomagokat kibontó jeleneteket szerkeszt, melyek ennek a generációnak a létmódjára jellemzőek. Vidovszky György értően és érthetően, de nem szájbarágósan mesélteti el a valóságalappal rendelkező történetet, s az aktuális közeget használva általános, mélyre ható, mindenkor érvényes problémákat mutat meg.

 

cyber-cyrano

Tasnádi István: Cyber Cyrano (Kolibri Színház)

 

Az előadás előtt tartott „Hangolón” kiderül egy s más a Cyber Cyrano működéséről, a hozzá kapcsolódó drámafoglalkozások mikéntjéről, a főként fiatalokból álló közönségéről és a színészekről. A három szereplő közül ketten nem számítanak profi színésznek, sőt a főszereplő Nemes Annának ez az egyetlen színházi munkája. Az utóbbi észre is vehető, ám ez nem csorbítja az előadás értékét vagy minőségét, sőt, inkább egyfajta keresetlen őszinteséget kölcsönöz a fejhangon beszélő Zsuzsinak, s így a produkció egészének is. A Cyber Cyrano a szokásrendszerbe való beilleszkedésről, értékeinknek a mások, de legfőképp önmagunk általi megítéléséről és ennek elviseléséről szól úgy, hogy ezt érthetővé és élvezhetővé teszi a fiatalok számára is. Tasnádi István jó értelemben vett alkalmazott drámaírói tevékenységet végez, szövege kevésbé lenne életképes Sárosi Anita és Vicsek Viktor díszlete, a kivetítők nélkül, ám ez az előadás így, a szöveg, a játszók és a látvány szimbiózisában teljes, és nagyszerűen megállja a helyét.

 

deviancia-temesvar

Németh Ákos: Deviancia (Temesvári Csiky Gergely Színház)

 

Németh Ákos beleesett abba a csapdába, melybe drámaíró eshet, mikor saját művét rendezi: a mindössze néhány éve megírt szövegéhez túlságosan ragaszkodott, túlságosan hosszúra, pepecselőre hagyta. A Deviancia szereplői a mai magyar valóságból léptek a színpadra, mindennapi problémával való küszködéseiket láthatjuk, életük kilátástalan, sokszor hallott konfliktusokba bonyolódnak, bármiféle kiút lehetősége nélkül. Németh Ákos realizmusból épülő szövegét letisztult, erősen szimbolikus színekkel és tárgyakkal rendezi meg, mintha a kellékek és a látvány (Albert Alpár) egyszerűségével igyekezné ellensúlyozni az előadáson maradt – a szöveg meg nem metszéséből fakadó – fölösleget. Az szövegalkotó egy hatalmas opus megírására vállalkozott, mely a kliséborzalmak, klisérögeszmék, kliséproblémák egymásra rakódásán át egy igazi, mélyre ható, ám a földön mégis csak halkan koppanó zuhanásig, az emberségből való kizuhanásig jut. Ez mégis elsikkad az előadásban, pont a drámaszöveg miatt; érthető szándék vezérli az ismétléseket, a folytonos újrafogalmazásokat, az elharapásokat, a szereplők saját szavukba vágását, de ezek az eszközök mégsem elegendőek arra, hogy pontos, rétegzett figurák jelenjenek meg. Mintha Németh Ákos inkább a beszéd, a párbeszédek hogyanjára koncentrálna, s sokkal kevésbé a tartalmára. Így a szöveg három órán keresztül elhangzó aprólékosan kidolgozott formák kergetőzésévé válik, melyen szerencsére segítenek a színészek, és az élénk színekkel teli színpadkép. A rendezés igyekszik a néző figyelmét fenntartani, ehhez piszkálgatós módszert használ: szentképeknek titulálják az első néhány sorban ülőket, tárgyak megtartására kérik őket, elkérik és szétszerelik széküket, sőt székestül be is hurcolják néhányukat (már aki hagyja magát) a színpad közepére, a műfűre. A temesvári színészek mindvégig parádésan koncentrálnak és pontosak, egyvalakit kiemelni indokolatlan lenne.

 

a-ter-yorick

Kocsis István: A tér (Yorick Stúdió)

 

A fesztivál programjai igencsak egymásra torlódtak a nap végére, s nemcsak az alkotókkal folytatott bevezető beszélgetések, hanem maguk az előadások is egymásba csúsztak – ám szerencsére az egymás után következő, de eltérő helyszínen játszódó előadások bevárták egymást. Így több mint félórás késéssel indult a nap nagy meglepetése: a marosvásárhelyi Yorick Stúdió egy színésze által előadott monodráma. Kocsis István szövege egyszerűen gyönyörű. A matematika kacskaringós gondolkodásmódját, a végtelen racionalizmust követő logikát, az eredménynek alárendelt ok-okozati összefüggéseket, hasznossági elven alapuló gondolatokat olyannyira túlhajtja, hogy ezeket a kimerült, az ember számára üres formákat átlendíti egy roppant végtelen, ésszel fel nem fogható transzcendens világba. A tér címet viselő alkotás Bolyai Jánosnak, az abszolút térelmélet matematika megalkotójának a belső monológja, melyben a racionális matematikus egyúttal éles elméjű, önmaga okoskodásainak csapdájába beleeső filozófust is alakít, aki belső üdvét mégiscsak a végtelen tér megtapasztalásában, valamiféle Istennel való kapcsolattartásban látja. Kocsis István ezzel a kettősséggel visszanyúlni igyekszik a színház azon formájához (vagy legalábbis annak felidézéséhe), mikor a szakrális és a hétköznapi nem válik el – hogy így figyelmeztessen minket az ésszel felfogható végességére és szűkösségére, és a transzcendens, az ésszel fel nem fogható fontosságára. Sebestyén Aba e két végpontot megjáró, magába foglaló közvetítő, előadása beiktat egy harmadik dimenziót: a fizikai valóságot, a testet. A katonai kabát és Bolyai János katonai múltjának, kalandjainak anekdotikus, de ugyanakkor finom iróniával átszőtt történetei mellett Sebestyén Aba a férfihang végtelenné táguló skáláján játszik, s közben csutakosra izzadva küzd saját szellemeivel.

E három előadás mégis egyfajta ívet rajzolt a DESZKA második napján: Tasnádi István szigorúan színpadi használatra szánt, a rendezővel együtt kidolgozott, pattogó szövegétől Németh Ákos hosszúra nyúlt, kimunkált, történetében kerek, de fölöslegeket tartalmazó drámáján keresztül – ahol a szöveg és a rendezés egymás hibáit foltozgatja az előadás során – eljutottunk Kocsis István szövegéig, mely esszenciálisan irodalmi-filozófiai, ám megfelelő színésszel, kiváló zeneválasztással nagyszerűen színpadra vihető. S ehhez az utolsó, A tér által boncolt kérdéskörhöz kapcsolódik a nap műhelybeszélgetése is. A Ment-e a színház által a világ elébb? címet viselő beszélgetéssorozatot Viktor Rizsakov orosz rendező a második napon egy körülbelül ötven perces, a színházcsinálást és önmagát példásan komolyan vevő monológgal kezdte. Kitért arra, hogy a 20. század a rendezői színház százada volt, ahol a színészek nem alkotók, inkább végrehajtók voltak, s most úgy látja, hogy ez a gyakorlat megszűnni látszik; Moszkvában egyre több, stúdiókból kinövő, kisközösségként működő csoport jön létre, gyakran saját drámaíróval. Véleménye szerint a drámaírók (újra) egyre fontosabbak lesznek, egyre több fiatal ír, s így egyre nagyobb eséllyel születhetnek jó szövegek. E mellett nagyon fontos a színházi nevelés, a fiatalok színházra szoktatása, hiszen jóformán egyedül a színház marad meg olyan helyként, ahol a csodavárás jogos attitűd, ahol a realizmus helyett a költészet szólalhat meg, ahol az ember megtarthatja emberségét. Így jutottam el én is a Cyber Cyranótól egészen A térig, így lett kerek a nap.