Ellenfény Online - Tánc - állandó Társulatok - Balettkomédia A „táncosok Koreográfusától

Balettkomédia a „táncosok koreográfusától

Hérold–Ashton: A rosszul őrzött lány – Magyar Nemzeti Balett

A népszerű, nagy szériát megélt balettek sokszor inspirálják későbbi korok koreográfusait a művek felújítására, újraalkotására. A ma táncszínpadon látható legrégebbi balett-komédia, A rosszul őrzött lány az egyik legjellemzőbb példa erre.
Pónyai Györgyi | 10. 12. 8.

A darab több mint 220 évvel ezelőtti eredeti változatának koreográfusa, Jean Dauberval (1742–1806) a párizsi opera neveltje volt: 1761-ben debütált, és hamar vezető táncos, majd balettmester lett. A nagy balett-reformátor, Jean-Georges Noverre híve volt, munkáiban az ő elméleteit követte. A rosszul őrzött lány máig a legismertebb balettje, 1785 és 1791 közötti bordeaux-i működése idején alkotta. A bemutató dátuma (1789. július 1.) miatt korábban szokás volt ezt a darabot „forradalminak” minősíteni, pedig nem az, hiszen nem próbált társadalmi igazságtalanságokra rámutatni vagy reformokért kiáltani (ellentétben például a korszak politikailag valóban jelentős színművével, a Figaró házasságával). A balett ma már muzeális értékkel bír, saját korában azonban sokkal inkább „kortárs” alkotás lehetett, még ha némi mesei elemmel is átszőve. Falusi környezetben játszódik, némiképp eszményített, de mégis típusos, csetlő-botló valós figurákkal, akikben a kor embere akár konkrét karaktereket is felismerhetett. Librettója Colas, a szegény, de kedves parasztlegény és Lise, a módos parasztlány sikeresen beteljesülő szerelmét meséli el. Simone anyó, Lise anyja, lányát a tehetős Thomas gazda bárgyú fiának, Alainnek ígéri. Lise azonban nem nyugszik bele a döntésbe, kitart szerelmese mellett, akivel sok humoros helyzet után és némi szerencse révén végül egymáséi lehetnek. A balett zenéjét akkoriban népszerű társastánc melódiák szolgáltatták, a szövegkönyv és a koreográfia azonban Dauberval munkája volt, és az összes későbbi feldolgozás is szorosan ezt követte.

 

rosszul-orzott-lany-opera1

Fotó: Dusa Gábor

 

A darab korabeli sikerét a jól követhető, szórakoztató történet mellett a koreográfia színvonala is indokolhatta. Dauberval demikarakter táncosként aratta legnagyobb diadalait, így nem véletlen, hogy alkotóként is egy ilyen jellegű darab bizonyult legmaradandóbb sikerének. Mesteréhez, Noverre-hez hasonlóan, műveiben maga is ötvözte az akkoriban jelentős fejlődésnek induló tánctechnikát és a színjátszást. A rosszul őrzött lány azonban ilyen szempontból sem tekinthető reformdarabnak, hiszen bemutatója idején ez a „forradalom” már lezajlott a balettben; Noverre újításait a kosztümök, a koreográfia, a cselekményvezetés és kifejezés terén ekkorra már sokfelé ismerték és el is fogadták.

A daraberedeti koreográfiája nem maradt fenn, jelenlegi formája csak a cselekményében azonos a hajdanival. Számos feldolgozásban továbbélt azonban, maga Dauberval is több helyen betanította. Később három legjelentősebb tanítványa – Salvatore Vigano (a choreodramma atyja), a bécsi és párizsi karriert befutó Jean-Pierre Aumer és az orosz balettképzést megteremtő Charles Didelot – is színre vitte. A zene az újabb változatokban sokáig Ferdinand Hérold munkáján alapult, aki a korábbi táncdallamokat ismert operarészletekkel helyettesítette. Az elmúlt több mint 200 évben több kiváló koreográfus is elkészítette saját verzióját, a XX. században a legnagyobb sikert Frederick Ashton (1904–1988) a Royal Ballettel bemutatott változata aratta. A brit koreográfus, az angol balett egyik legjelentősebb egyénisége, Marie Rambert iskolájából indult. Rambert a világhírű Gyagilev-együttesnél működött, majd később saját londoni stúdiójában oktatta a klasszikus balett-technikát. A Gyagilevnél töltött évek után önállósította magát Ninette de Valois is, aki szintén Londonban nyitott iskolát, és távlati célja egy nagy angol balett együttes létrehozása volt. Ashton az 1930-as évek közepétől dolgozott együtt Ninette de Valois egyre növekvő létszámú társulatával. Remek klasszikus iskoláját kamatoztatva hamar koreografálni kezdett, társigazgató, majd igazgató lett az akkor már Royal Ballet nevet viselő együttesnél. A Rambert és a de Valois iskolából kikerülő művészek révén remek táncosanyag állt a rendelkezésére. A társulat legragyogóbb balerinája, Ashton múzsája, Margot Fonteyn volt, a színvonalat azonban a később innen elindult alkotó-tehetségek is visszaigazolták. John Cranko és Kenneth MacMillan saját alkotásaikban továbbvitték az angol balettre és Ashtonra jellemző színházi vonalat; elég ha Crankótól az Anyeginre, MacMillantól a Mayerlingre gondolunk – az utóbbi években mindkét darabot bemutatta a Magyar Nemzeti Balett.

Ashton a legszélesebb spektrummal bíró brit koreográfusok egyike volt, cselekményes és szimfonikus műveket egyaránt alkotott, és régi nagy balett sikereket is felújított; többek között A rosszul őrzött lányt is, 1960 januárjában. A darab Magyarországon is az ő koreográfiájában vált ismertté. A Pesti Magyar (később Nemzeti) Színházban ugyan már 1839-ben bemutatták egy változatát az akkori táncmester betanításában, a fogadtatás azonban kedvezőtlen volt. Az Operaházban is csupán egyszer, a Kubai Balett vendégjátéka alkalmával került színre 1966-ban. Ashton koreográfiáját 1971. március 28-án és 30-án mutatta be először az Operaház balettegyüttese. A főszerepeket a társulat vezető szólistái, Kun Zsuzsa, Róna Viktor, Fülöp Viktor és Sipeki Levente, illetve a második szereposztásban Orosz Adél, Dózsa Imre, Pethő László és Forgách József táncolták.Ez a nagyon sikeres változat hosszú ideig volt műsoron, és többször fel is újították. Az, hogy A rosszul őrzött lány évtizedekig megmaradt nálunk táncszínpadon, nagyon is érthető. Az Opera balettegyüttesének egyrészt jól áll a darab, hiszen mindig is bővelkedett egyéniségekben. Másrészt, bár a háború utáni nagy táncos generáció elsősorban az orosz-szovjet klasszikus–neoklasszikus baletteken nőtt fel és erősödött meg, a Nádasi-Harangozó iskola muzikalitása, kifinomultsága, humora és kitűnő technikai alapjai révén könnyedén tudott interpretálni egy jellegzetesen angolszász koreográfiát is. Az utánuk jövők pedig folyamatosan vették át a darabot, a legkiválóbbaktól tanulva be a szerepeket. A mostani operaházi felújítás során alaposan leporolták a balettet, a koreográfia változatlan maradt, a jelmezek és a díszlet azonban teljesen megújultak, éppen az eredeti, 1960-as londoni bemutató tervei alapján.

 

rosszul-orzott-lany-opera3

Fotó: Dusa Gábor

 

A rosszul őrzött lány koreográfiai anyaga a Dauberval-féle ősváltozat óta a balett-technika fejlődése révén folyamatosan gazdagodott. Bár Ashton fantáziadús koreográfus volt, és nem szorult mások megoldásaira, a korhűség és korábbi feldolgozók iránti tiszteletből nem vetette el az elődök eredményeit. Tamara Karszavina tanácsait követve alkotta meg saját verzióját, így integrálva elemeket a Petipa-Ivanov változatból, melyet a híres orosz balerina még Szentpétervárról ismerhetett. Darabja így a legkiválóbb elődök munkájának és saját ötleteinek szintézise. A rosszul őrzött lány remek példa arra, hogy Ashton milyen kifinomult ízléssel dolgozott, hogyan ötvözte a humort, a romantikát és az eleganciát. Formanyelve alapvetően klasszikus-neoklasszikus volt, a lépésanyagot pedig sokszor „testre szabta”, hogy egy-egy adott táncos virtuozitását, könnyedségét a lehető legjobban bemutathassa. Arnold Haskell brit balett-történész szerint igazán a „táncosok koreográfusa” volt.

Ashton kitűnő klasszikus-neoklasszikus iskolája, derűs egyénisége és muzikalitása meglátszik a darabon: a humoros helyzetekre épülő, remek balett-librettóra egy sziporkázó és ötletes koreográfiát készített. Távol állt tőle a banalitás, humora inkább kesernyés, finom, egyes részleteket karikírozva hangsúlyoz, balettekben általában nem látható figurákat is teljes értékű szereplőként léptet fel (lsd. Kakas és Csirkék magánszáma), Simone anyót pedig férfivel táncoltatja. A koreográfia tartalmaz egészen különleges, a mű alaphangulatától elütő megoldásokat is, így Alain a végső elutasításkor egy apró rokokó operaáriát „táncol el”. Hasolóan: Lise és Colas eljegyzésekor Thomas gazda a fiával a szituációt lereagálva egy egészen groteszk, abszurd kettőst ad elő, lassított mozdulatokkal, a gyűrűt fixírozva. Mindez akár fel sem tűnik, hiszen a színpad másik oldalán népes társaság; a falusi fiatalság, Lise és Colas, valamint a jegyző és írnoka éppen széles mozdulatokkal győzködi Simone anyót, hogy adja áldását a fiatalokra. Ashton azonban megengedheti magának, hogy míg bal szélen teljes vehemenciával dübörög a cselekmény, addig a jobb sarokban, félárnyékban, sokrétű lelki reflexiókat jelenítsen meg, éppen egy harsányan vidám jelenet kellős közepén. Akinek van rá szeme, úgyis észreveszi. A koreográfia emellett rendkívül muzikális, teljesen együtt él a zenével, melyet Ashton számára a Royal Ballet vezető karmestere, John Lanchbery dolgozott át, még az eredeti Dauberval változat zenei anyagából is kölcsönözve.

A darab különlegessége, hogy a koreográfus rengeteg kelléket alkalmaz. Ezek egyébként teljesen illeszkednek a történethez – szalagok, botok, kévék, sarlók, fuvola, rokka, orsó. Szinte állandóan tele van a táncosok keze, vagy csak szimplán fogniuk kell egy-egy tárgyat tánc közben, de legtöbbször még csinálniuk is kell velük valamit. A kellékek olykor szinte önálló életet élnek – bár Lise és Colas szalagos kettőse igen esztétikus, ám a gondosan kialakított szalag-négyzet formát nehezen tudnám nem öncélúnak nevezni... A lépésanyag igen változatos: a szerelmespár kettősei például igen technikás, neoklasszikus pas de deux-k, de sok a csoporttánc is, barátnők, aratók, falusi nép előadásában. Karaktertáncnak ott a Kakas és a Csirkék száma és Simone anyó facipős remeklése. A színpadon állandó a mozgás, nincs pillanatnyi üresjárat sem, a koreográfus remekül fókuszál – jó arány- és időérzékkel váltogatja a tömegjeleneteket az intimebb szólókkal vagy olyan részekkel ahol csak ketten (Simone és Lise, vagy Colas és Lise) vannak a színpadon. A darab állandó pulzálása, váltakozó ritmusa így folyamatosan fenntartja a figyelmet. Érdekes, hogy a második felvonásban – az eljegyzési kettősön kívül – nem is nagyon táncolnak, viszont rengeteg a játék és a pantomim, az embernek mégsincs olyan érzése, hogy bábszínházat lát. Valószínűleg azért is, mert a tömegjeleneteknél a koreográfus a színpad teljes mélységében átmozgatja a társulatot, mindenki csinál valamit a szituációhoz kapcsolódóan. Ezeket a kisebb csoportos, illetve egyéni mozgásokat pedig időnként egybefűzi, összekapcsolja, mi által a tánc, és így a történet menete is folytonosnak tűnik a színpadon. Ennek megfelelően a főszereplők és a kar is jóval többet dolgozik a klasszikus balettekben megszokottnál. A szólisták szinte állandóan színpadon vannak, a karnak pedig alig adatik meg a körben üldögélés-álldogálás luxusa, falusi népként, aratóként, lakodalmi menetként kell egyfolytában működnie.

A mostani felújítás főszereplői Pap Adrienn (Lise), Oláh Zoltán (Colas), Komarov Alexandr (Simone), Kerényi Miklós Dávid (Alain), illetve a második premieren Radinya Dace, Bakó Máté, Bajári Levente és Katona Bálint igyekeztek megfelelni a kívánalmaknak. Tény, hogy nem volt könnyű dolguk, hiszen a 71-es két „nagy” szereposztás máig etalon. Két, technikailag szépen kivitelezett és jó ritmusban lepergő, sikeres előadást láthattunk, a második szereposztás esetében azonban színesebb, élettelibb volt az összhatás. Mind a négy főszereplő bátrabban élt a jellem- és helyzetkomikum adta lehetőségekkel, és az egymás közötti kapcsolataik is élénkebbek, változatosabbak voltak. Különösen tetten érhető volt ez Radinya Dace és Bakó Máté (Lise és Colas) felszabadult bolondozásában vagy poétikus kettőseikben, Bajári Levente (Simone) rendkívül koncentrált, aprólékosan kidolgozott színpadi jelenlétében és reakcióiban, valamint Katona Bálint szánandó, egyben finoman szalonidióta Alain figurájában.

Bár a hajdani legendás táncosok és előadások sikerét túlszárnyalni aligha lehet, mégis jó döntés volt ezt a darabot újra színre vinni. Nemcsak igényesen szórakoztató, hanem a megújult, pompás jelmezeknek és az aprólékosan, finoman megrajzolt díszleteknek köszönhetően szemet gyönyörködtető is. Remek propaganda-mű is egyben; aki életében ezt a balettet látja először, biztosan megszereti a műfajt – ha kellően fiatal, talán még annak műveléséhez is kedvet kap. A rosszul őrzött lány összességében igazi gyermek-darab, a kisebb gyermekek mesés színvilágát és szerencsés véget érő történetét, a felnőtt gyermekek koreográfiai megoldásait, humorát élvezhetik felhőtlenül.

 

 

Ferdinand Hérold – Sir Frederick Ashton: A rosszul őrzött lány

 

Librettó: Jean Dauberval

A zenét átdolgozta: John Lanchbery

Díszlet, jelmez: Osbert Lancaster

Szcenika: Juhász Zoltán

Karmester: Szennai Kálmán

Koreográfus: Sir Frederick Ashton

Színpadra állította Alexander Grant, Jane Elliott

Próbavezető balettmester: Nagy Zoltán, Volf Katalin, Castillo Dolores

Szereplők: Komarov Alekszandr / Bajári Levente, Pap Adrienn / Radinya Dace / Felméry Lili, Oláh Zoltán / Bakó Máté / Medvecz József, Balogh Béla / Nagyszentpéteri Mikós / Merlo P. Andrea, Kerényi Miklós Dávid / Katona Bálint / Koháry István, Lajti Gábor / Gefferth Balázs, Várkonyi Zoltán / Nádasdy András, Szegő András / Banka Viktor, Séra Mónika, Antal Tünde, Dienes Ilona, Pőcze Eszter, Riedl Ágnes, Vdovicheva Tatjana, Krupp Anna, Rotter Bianka, Higgins Jaclyn Ann, Kazinczy Eszter, Jeneses Andrea, Nagy Nemes Zsófia / Somorjai Enikő, Deák Dóra, Varga Judit, Pazár Krisztina, Bacskai Ildikó, Juratsek Julianna, Pisla Artemisz, Carulla Leon Jessica