Belesűrítve magam egy pillanatba

Beszélgetés Goda Gáborral

Az Artus 30. születésnapjára készült el a Cseppkánon című előadás. A 2015. október 9-én bemutatott előadás azóta is műsoron van. Az Ellenfény hosszabb beszélgetést közölt az Artus alapítójával, az előadást rendezőjével, Goda Gáborral. Nemcsak személyes történetéről, az Artus 30 évéről kérdeztük, hanem a Cseppkánon születéséről is.
| 16. 01. 5.

 

[...]

 

Harminc év

 

– Az Artus működésének 30. évfordulóját ünnepli, miközben nem emlékszem arra, hogy megünnepeltétek volna a 25., a 20. vagy a 15. évfordulót.

– Nem is ünnepeltük meg.

– Arra emlékszem, hogy amikor 11 éves volt az Artus, akkor tartottatok egy retrospektív fesztivált a MU Színházban, amire utólag úgy lehet visszaemlékezni, hogy egy korszak összefoglalója volt, valamiféle korszakváltást jelzett előre. Valamiért fontosabb a 30. évforduló, mint a korábbiak?

– Ez az évforduló nem fontosabb, mint bármelyik korábbi. Korábban is felmerült a kérdés, hogy egy-egy kerekebb évforduló kapcsán kellene valamit csinálni, ami kicsit alkalmat teremtene az ünneplésre, de nem nagyon szeretem az ilyen jellegű ünnepléseket. Most megint eszünkbe jutott, hogy milyen szép hosszú idő ez a harminc év, csináljunk valamit – ami persze elsősorban nem a magunk ünnepléséről szólna. Ennek eredményeként tartottunk egy olyan Kérész Művek-estet, amire összehívtuk a régi Artus-tagokat. Többek közt szerepelt Mándy Ildikó, Zsalakovits Anikó, Tana-Kovács Ági is, a nézők között pedig ott volt a régi Artus-tagok 80%-a. Ez egy gesztus volt, hogy jöjjünk össze újra, csináljunk ismét együtt valamit. A valódi ünneplésünk ez a Kérész Művek előadás volt, ami nagyon jó hangulatban zajlott.

– De a Cseppkánont is úgy hirdettétek, hogy ez a 30 éves Artus új bemutatója.

– Ebben nem az volt a fontos, hogy magunkat ünnepeljük, inkább az, hogy jobban odafigyeljenek rá a nézők és a média. A weboldalunkról rögtön le is vetettem a feliratot, hogy „a 30 éves Artus jubileumi előadása", mert szerintem a színházban arról, ami 30 éves, mindenkinek a porosság jut eszébe. Sokkal érdekesebbnek tűnik az, ami friss, új, fiatal – ez kelti az energikusság képzetét. Egyébként nekem egyáltalán nem fontosak az évszámok. Viszont valami furcsa konvenció révén kerek számokra hivatkozva jobban lehet pályázni, és ennek eredményeképpen egy reprezentatívabb előadást lehetett létrehozni.

– Az fontos volt számodra, hogy sok év után újra kilépj az Artus tereiből, és egy nagyobb léptékű helyszínen mutatkozhass be?

– Valóban akartam egy nagyszabású korszakösszegző előadást csinálni, aminek nem az Artusban tartjuk a bemutatóját, hanem egy konvencionális, ám reprezentatív színházi térben. A gyárból kimozdulni számunkra mindig kalandot jelent. Nekünk egy normális színházi tér a kaland. Egy tótágas világban csak fejenállva kerül minden a helyére. Egy olyan térben dolgozni, mint amilyen a Müpa, az számunkra pedig különösen izgalmas. Ehhez a tervhez kapcsolódott a Nemzeti Táncszínház, majd a Café Budapest, vagyis az ex-Őszi Fesztivál is. Így tudott létrejönni a Cseppkánon, ami a mi léptékeinkkel mérve igen nagy előadás: közel 40 fős stábbal, hatalmas színpadon, vetítéssel, vízzel, esővel és különös technikai igényekkel.

 

Az utam a talpam alatt van

 

– Gyakran álmodsz ilyen nagyokat?

– Mi mindig abból indulunk ki, hogy egy könnyen utaztatható, „bőröndös" előadást szeretnénk csinálni, mert a mai gazdasági viszonyok között a nagy kortárs produkciók nem igazán piacképesek. De végül a „bőröndös" előadás mindig olyanná alakul, amilyenné annak valójában lennie kell. Hiába próbáljuk szem előtt tartani, hogy eladható előadást kell csinálni, a kreativitás és az alkotó folyamat belső törvénye azt mindig felülírja. És ezt én hagyom is, mert valójában az alkotó és az alkotás rejtett párbeszéde határoz meg mindent.

– Nem rajtatok múlik, hogy végül milyen lesz az előadás?

– De igen, rajtunk. Időről időre eljön az a pillanat, amikor el kell dönteni, hogy ragaszkodunk-e a három hónappal azelőtti tervekhez, vagy követjük az azóta született ötleteinket, kihasználjuk azokat a lehetőségeket, amelyek azóta adódtak. Mert közben újabb gondolat támadt, és kérdés, hogy megyünk-e ezekkel, vagy ragaszkodunk a „bőröndös" előadás tervéhez. Ezek mind a mi döntéseink. Évek óta elmélyülten foglalkozom a tai chi-val, amiben a víznek, az áramlásnak, a természettel, a világgal való együttműködésnek nagy szerepe van. De határozott különbséget kell tenni az áramlás és a sodródás között. Mi nem sodródunk, hanem áramlunk. A sodródó passzívan, magatehetetlenül, kiszolgáltatva halad, amerre viszi az áradat. Ha áramlunk, akkor viszont aktívan és figyelmesen együtt tudunk menni a folyóval, együtt tudunk haladni a világ mozgásával, miközben megvannak a magunk döntései. Mindezt leginkább egy folyón haladó csónak példájával tudnám érzékeltetni: ha nem eveznek a csónakban, akkor azt nem lehet irányítani, akkor csak tehetetlenül sodródik. A csónak csak akkor irányítható, ha eveznek benne, azaz aktívnak kell lenni, személyes döntéseket kell hozni, miközben tudomásul kell venni a folyó, vagyis a természet törvényeit. Ez az áramlás.

– Az imént azt mondtad, hogy a színházban a 30 év porosnak hangzik, ott az az érdekes, ami ma történik. Ebből kiindulva, neked mi a viszonyod az időhöz, a jelen pillanathoz és a mögötted lévő 30, 56 évhez?

– Egyrészt mindig a mai nap érdekel. Meggyőződésem, hogy mindig a jelen pillanatot kell értékessé tenni, és nem azt tervezni, hogy holnap vagy holnapután milyen fontos dolgokat teszek majd. Az életutamra értve, ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „az utam nem előttem, nem mögöttem, az utam éppen a talpam alatt van". Ez a létezésem ars poeticája. Ebben az a fontos, hogy jelen legyek a pillanatban, jelen legyek önmagamban. Ugyanakkor azt is tudom, hogy bármit is csinálok, az mind arra épül, ami az elmúlt héten, hónapban, az eltelt 30, 56 évben történt. Tehát a mostani egyetlen pillanatban ott van az összes korábbi megélt pillanat. Erről egyszerűen csak tudni kell. Az hiszem, éppen neked mondtam egy régi interjúban, hogy egyszerre tradicionális és progresszív az, amit csinálunk. A kettő látszólag ellentmond egymásnak, pedig igencsak összefüggenek, sőt egymásra épülnek. Valójában nagyon jól kell ismerni – és elfogadni – a múlt tapasztalatait (ez a tradíció) ahhoz, hogy a mában igazán frisset (progresszívet) tudjunk cselekedni. Tehát a kérdésedre válaszolva: én úgy vagyok ezzel a 30 évvel, hogy belesűrítve érzem magam egy pillanatba, de ebben van az összes eddigi pillanat: minden korábbi munka, az egész eddigi életem.

 

[...]

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/10. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft