Ellenfény Online - Tánc - Külföldi Együttesek - A Táj Hívása - kortárs tánc

A táj hívása

Beszélgetés Nagy Józseffel

Az elmúlt hétvégén Nagy József új produkciója, az Entracte volt látható a Trafóban. A szombati előadás után az Ellenfény közreműködésével beszélgetés zajlott az alkotókkal, amelynek szerkesztett változatát egy későbbi számunkban közöljük. Előzetesként egy korábbi beszélgetést elevenítünk fel. Az utolsó tájképről Sándor L. István kérdezte a koreográfust. Az interjúban szó esett  Nagy József alkotómódszeréről, az előadás(ok) születéséről, elkészülésének fázisairól.
Sándor L. István | 08. 10. 11.

- Sajnos Az utolsó tájkép című darabodat nem láttam két éve a MU Színházban. Korábbi munkáidnak azonban majd' mindegyikét ismerem. Ezért is lepett meg a most látott előadásban, hogy mennyire újak a mozdulataid, szinte teljesen megújult a mozgásvilágod.

- Nem új ez a mozgás, csak most próbálom meg kibontani. Csírájában már régóta bennem él. Több mint tíz éve, hogy improvizálgatás közben ezt a fajta kvalitást feszegettem, ami most ki lett terítve. Hosszú ideig, amíg társulatban, csoportos mozgásokban kellett gondolkodnom, nem volt igazán lehetőség arra, hogy magam felé irányítsam a figyelmet. Hogy időt adjak ezeknek a belső késztetéseknek a kibontására. Ha több ember dolgozik együtt, természetes módon indulnak be a kölcsönhatások. Ha akarod, ha nem, áthangolódsz másokra, imitálod a többieket, ők is téged, valamiféle közös nevezőt kerestek, ami nagyrészt meghatározza azt a mozgáskészletet, ami egy társulat munkájában megjelenhet. Tehát valójában a szólisztikus forma a legalkalmasabb arra, hogy tisztán az mutatkozzon meg, ahogy a koreográfusban élnek a mozdulatok. Természetesen ahhoz is idő kellett, hogy amit pedzegettem, az leülepedjen bennem, többszörösen átjárjon. Nem akartam pusztán technikai problémaként foglalkozni vele, analizálni, hogy miképp épüljön fel a mozdulat. Hagytam, hogy természetes módon érjen meg bennem. Tehát sok-sok évi felhalmozás eredménye, hogy egyszer csak így mozdultam meg, ilyen akcentusok jöttek elő belőlem, efféle energiák indultak meg, ilyetén szövegek képződtek. Mindehhez a több éves semleges térben való magányos vívódás után az otthoni tájban való jelenlét élménye is hozzájárult.

- Ez konkrétan mit jelent?

- Ennek több fázisa és több síkja volt. Huzamosabb ideig visszajártam ugyanoda, egy Kanizsa környéki tájba. Ennek eredményeként egyszer csak összeállt bennem egy olyan evidens belső massza, ami egyszerűen csak meg akart nyilvánulni. Ehhez tényleg az kellett, hogy több éven keresztül rendszeres kijárjak ugyanarra a helyre, figyeljek, koncentráltan jelen legyek, egyfajta erős belső töltéssel, miközben megpróbálom a fülem is megtisztítani, hogy újra meghalljam a fű zizzenését, gyíkok suhanását, a madarak vijjogását.

 

 

tajkep

 

- Milyen ez a táj, amit választottál?

- Nagyon szegényes kis táj ez a Kanizsa melletti szikes, agyagos vidék. Nem egy attraktív helyszín. Szinte a lét és nemlét határmezsgyéjén mozog. Kemény vidék, ahol a rövidebb-hosszabb szárazság után egy kis esőzés hatására a nádas egyszer csak életre kel, magához vonz bizonyos állatvilágot, ami aztán eltűnik a szárazság beköszöntével. A tél külön fejezet itt, amikor minden megfagy... Télen is kimentem a nagy hidegben. Amikor az Alföldön hótakaró van, akkor tényleg szinte a világűrbe kerülsz. A nagy semmibe. Ez iszonyú erős kényszert teremt, hogy az emberi arányokkal szembesülj. Ugyanakkor a hidegben bezárkózol, alig van egy-egy mozdulatod, ehelyett a hókristályokra meg a jégnek a minőségére figyelsz... Egyszerűen szétfagytam. De kellett ez az ellenpont a nyári hőséghez képest, mert az is erős kihívás (fizikális értelemben is), amikor perzsel kint a nap, de oltalmat nem ajánl a természet, mert az Alföldön nincs fa, nincs árnyék, semmi sincs. Ki vagy szolgáltatva mindennek. Ez is egy fontos töltés volt.

- Ahogy hallom, sok megpróbáltatásban volt részed...

- A bácskai emberben benne van, hogy mindezt elviseli, és egy adott ponton túl már nem érzi se a meleget, se a hideget, és valóban ráirányulhat a figyelme az apró rezgésekre. Ezekre volt nagy szükségem a felkészülés során. Hogy hitelt adjak megint a mozdulataimnak. Hogy ismét ne intellektuális vagy szellemi paraméterekhez próbáljam igazítani az elképzelt történést, hanem valóban belülről formáljam meg. Egy alkimista procedúrához tudnám ezt leginkább hasonlítani. Amikor ezek a belső kis elemek egyszer csak egy olyan sajátos szubsztanciát eredményeznek, hogy csak le kell képezni őket. De ehhez ott kellett lenni és figyelni. Megpróbáltam teljesen körbejárni a vidéket, hogy legyen egy megközelítőleg teljes képem erről a szegletről. A vizes agyagos földről, mert amikor esik egy kis eső, akkor a vízfelület megmarad rajta. Belementem ebbe az agyagos sárba, és ott kezdtem el táncolni, mozogni. Ekkor a gravitációhoz meg a földhöz való viszonyunk abban az igazi mély dimenziójában mutatkozhat meg, amit padlón, táncszőnyegen mindig csak konstruáltan vagy erőltetett módon lehetne felidézni. És fel sem lehet idézni, amíg az ember nem éli meg ezt a teljes mélységében. Időt adtam magamnak meg lehetőséget, hogy ezek a konkrét viszonyulások megtörténjenek. Ezekre kezdtem el reagálni ott a helyszínen, bemozdulni, mozdulatokat végezni... Ezt már talán táncnak lehet nevezni, de inkább az állatoknak furcsa, rituális mozdulataihoz hasonlítanak...

 

 

tajkep2

 

- Azért mentél ki, hogy előadást csinálj belőle?

- Nem. Ez csak később jött. Azért mentem ki, mert ez a táj hívott magához. Kiválasztott. Van még egy-két helyszín a környéken, de ennek volt a legerősebb hívása. Amikor a többszörös találkozás megtörtént, amikor úgy éreztem, hogy elég rendesen körbejártam a viszonyokat, akkor először rajzzal próbáltam meg ennek a lényegét visszaadni. Ez volt a köztes fázis, amikor újraélesztettem magamban a tapasztalatokat, és többszörös nekifutással vizuálisan próbáltam megragadni őket. Nem kiállítást akartam csinálni, de akkor már azt éreztem, hogy ez a felkészülés egyik stádiuma. Utána következett az önfilmezés, kivittem a kamerát, próbáltam a mozdulataimat rögzíteni. Ennek a visszanézése is sokat segített. És akkor egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy ebből össze lehet eszkábálni valamit, ami egy előadásra is hasonlít.

- Mindehhez milyen fázisban kapcsolódott hozzá a zene?

- Az első fázisban Vladimir Tarasovval dolgoztam. Már A rejtőzést korát is együtt csináltuk, még 1999-ben, ami egy Cécile Thieblemont-nal előadott duó volt. Vladimirrel később is kapcsolatban maradtam, szerettem a zenéjét, főleg a cintányérokat, ahogy a fémeket megszólaltatta. Tehát tudtam felé is nyitni, megosztani vele a tájban szerzett tapasztalataimat, amire tulajdonképpen nyitottnak bizonyult. Így született az Utolsó tájkép Ő látványból indult ki, így a zene is egyfajta illusztrációvá vált, bár ebben rendkívül rafinált volt. Úgy érzetem, hogy a zenei szövet kapcsolódik ugyan valahogy az előadás témájához, de Vladimir valójában nem ismeri igazán ezt a helyzetet, a földet...

- Hogy született a zene? Mutattál neki részleteket?

- Előmozogtam neki, és ő reagált rá. Szelevényi Ákossal, aki az új változatban Gildas Etevenarddal együtt zenél, más a helyzet, mivel hogy ő ismeri ezt a tájat, meg a zenéjében is valahogy evidensebben van jelen ez a fajta viszony a természethez. És ezt éltük meg, hogy evidensen kapcsolódott egymáshoz a mozgás és a zene az első gesztustól kezdve, ahogy próbáltuk egyeztetni a kettőt. Megdöbbentő volt. Ezután már csak az volt a feladat, hogy a kezdőpontot találjuk meg valahogy. Az előadás indításának meghatározása azért fontos, mert ez az a paraméter, amiben az egész majd mozogni fog. Amihez képest lehetségesek majd az elmozdulások. Akkor képzeltem el ezt a furcsa hárfa szerkezetet, ami a kezdő képben látható. Egyszer csak látomásszerűen lerajzoltam, ahogy húrok feszülnek a fémszerkezeten. Megcsináltuk ezt az atonális „hangszert", Ákosék elkezdték megszólaltatni, úgy hangzott, mintha a föld zsigerien játszanának. Így nagyon rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy valami őslényszerű figura fog megjelenni ezekre az ősi hangokra. És adta magát az az amorf mozgás is, amit végzek. Ennek az amorf lénynek a jelenléte megadja az egész előadás alaphangulatát...

- A zene improvizatívnak tűnik. Az a mozgássor is?

- Eleve az az elképzelésünk, hogy az előadás csak egy vázlatos partitúra, amit mindig a konkrét helyszínen töltünk ki hússal és vérrel. Az időbeli és térkoordináták elég pontosan be vannak lőve. Ily módon nem borítjuk fel a struktúrát, de hogy mi fog pontosan történni az előadásban, azt nem lehet előre tudni. Nincs például pontosan rögzítve, hogy egy-egy jelenetben hányszor ugrom, ők erre milyen hangokkal reagálnak... Előadásról előadásra egy-egy lehetséges variáció valósul meg. De az ívek pontosan rajzolódtak ki, a hangulati ívek, zenei ívek. Ez egy szabad zenei szövet, amelyben a hangszíneknek és az erőtereknek a minőségei nem hazudtolják meg a mozgásokat. De ezen belül egy egészen szabadon lüktető muzsika születik, állandó szétbontásokkal és összerakásokkal, drámai feszültségekkel és nyugvópontokkal. Hogy ez nyitott maradhasson, ehhez kell egy nagyon erős forma. Meg állandó belső figyelés és külső érzékelés, hogy ami látványban, hangzásban éppen megtörténik a színpadon, az mit jelent. Közben belülről állandóan feszegetni kell az erőtereket, képeket. De nem szabad megfeledkezni azokról az ívekről sem, amelyeket a korábbi próbákon megtaláltunk. Ez a fajta nyitott és elementáris viszony a matériához, a zenéhez és a mozgáshoz, állandó kompozíciós feszültségeket kínál. Nyilván ebből is adódik az előadás ereje.