Ellenfény Online - Tánc - Külföldi Együttesek - Életút Szó-partitúrára - kortárs tánc

Életút szó-partitúrára

John – DV8

A DV8 és alapító/vezető alkotója, Lloyd Newson munkáinak a kezdetektől fogva (azaz jó negyedszázada) lényegi alkotóeleme a politikum. Ezen belül is két szféra: a társadalom, valamint az egyén intim mozgásterének politikai vizsgálata képezi a fókuszt, és darabról darabra egyik vagy a másik kap erősebb hangsúlyt.
Lőrinc Katalin | 14. 10. 7.

A társulat két és fél évvel ezelőtt a Trafóban olyan művet mutatott be, mely hangsúlyosan társadalmi-politikai kérdésre koncentrált: a Can We Talk About It? az iszlám fundamentalizmus „felségterületeiről" kiinduló terrorizmus jelenségeit kutatta, különös tekintettel arra, mit tud kezdeni egy „fejlett" nyugati ország ezzel a problémával. A most látott John személyes sorsokat tesz politikai vizsgálódás tárgyává, ezt akár már a cím: egy keresztnév intimitása is sugallhatja, de Newson a személyest is társadalomkritikus attitűddel szemléli.

A John az eddigi utolsó: 2014-ben elkészült láncszem azon Lloyd Newson-művek sorában, melyek valódi dokumentumokat dolgoznak fel és idéznek meg a színpadon. Newson és alkotótársai (többek között az est főszereplője, akiről majd még bővebben szólunk) számos férfival készült életút-interjúból választottak ki egyet, s ezt a személyes elbeszélést adaptálták színpadi művé. Ez az elnagyolt kifejezés: „színpadi mű" természetesen pontosítást igényel, de ezúttal a definíció nem könnyű. A darab minden pillanata koreográfia ugyan, azaz minden pillanatnak megvan a maga pontos, élesen kontúros mozdulatrajza (nem kötelező táncnak nevezni), de ennek a mozgásnak teljes egészében a színpadon elmondott szöveg adja a partitúráját. A minden egyes szóhoz egy „arról szóló", azt erősítő vagy illusztráló mozdulatot rendelő alkotói koncepcióhoz amúgy már született is új műfaji megjelölés: a társulat „verbatim táncszínház"-nak nevezi ezt a módszert. Tehát, a nálunk „fizikai színház" fordításban ismert „physical theatre" műfaját jó negyedszázada megalapító, annak nevét adó társulat tovább finomította, és másként is aposztrofálja módszerét: egyre fontosabb alkotásaikban a szó. A beszéd immár az előadás 75 percén keresztül, az elsőtől az utolsóig szüntelen, és miközben a dialógusok is az elmesélés részeként, idézetként hangzanak el, nincs megállás egy percre sem.

Hihetetlenül, sőt: a megvalósíthatatlanságig nehéz műfaj ez, és valószínűleg egyetlen ember képes rá: a John főszereplője, Hannes Langolf. Lényegileg végig ő beszél („cockney", vagyis az alsóbb osztályból származók akcentusával), jelenetről jelenetre, gyakorlatilag „egy szuszra" mondja végig a hosszú, szövevényes élettörténetet, miközben minden porcikája mozog, és minden egyes mozdulatának ritmusát a szavak, szótagok ritmusa határozza meg. Nem tudni, mikor pihen, mert amikor véletlenül nem ő beszél (vannak ilyen percek is), akkor éppen a mozgó színfalak mögött/között tornázza át magát újabb helyzetébe, újabb jelenetmozaikba. Amikor egy-egy pillanatban úgy érezzük: ez az a pont, ahol valószínűleg megfulladna, ha nem állna le, ő akkor is hajszálpontosan, szövegtévesztés nélkül fonja tovább a szó- és gesztusszövevényt.

 

Az írás további része az Ellenfény 2014/6. számában olvasható.