Ellenfény Online - Tánc - Külföldi Együttesek - Fényjelek - Integetés A Közelmúlt Konszolidált Világából... - kortárs tánc

Integetés a közelmúlt konszolidált világából...

Spectral Evidence / La Stravaganza – Ballet Preljocaj

Az idei Budapest Táncfesztivál mindkét jelentékeny külföldi vendégtársulata (a Tockadero és a Ballet Preljocaj) járt már korábban a magyar fővárosban, tehát a fesztivál szervezői – nem csupán érthetően, de indokoltan is – biztosra mentek. Egyfelől: legyen jó a hazai nézőnek, aki viszontláthatja azt, ami egykor tetszett neki, más részük pedig végre megismerkedhet azzal, amiről már sok jót hallott ismerőseitől, és / vagy melegen ajánlják a beavatottak; másfelől legyen jó a fesztiválnak: teljenek meg a házak.
Lőrinc Katalin | 16. 04. 26.


A Müpa március 3-i előadásán, Angelin Preljocaj két estéje közül a másodikon voltak még üres helyek. De pontosan tudjuk, mekkora dolog a „majdnem teltház" egy olyan városban, ahol egyre kevesebb a forrás (a fizető nézőké elsősorban!), és egyre bővebb a kínálat: néha 3-4 fontosabb táncesemény is jut egy napra, s a fesztiválok száma sem csökken.
Igaz, Preljocaj világa nem pont az, amilyenért a pesti néző úgy általában ájultan lelkesedik. A balettrajongóknak nem eléggé balett (annak elvárt külsőségeivel, ragyogásával), a kortárs tánc és színház kedvelőinek viszont ez inkább mégiscsak balett. Hatásában pedig inkább pasztell, nincsenek benne élek, hatásos gegek, színpompa, zengés. Amikor válogatott és finom ízlésű francia vagy holland táncszínházak vendégjátékát látom Budapesten, mindig elfog az az érzés, hogy e tisztán, lágyan és elegánsan esztétizáló előadások egy boldogabb világból érkeztek, a problémák inkább csak költői, elvi síkon érintik e művészeket. Most is ez jött le elsőként...
 

Preljocaj klasszikus, bárhogyan is közelítjük. Klasszikus a szó tánctechnikai értelmében (és ez különösen érvényes a Budapestre hozott The New York Pieces gyűjtőnevű estjére, hiszen ezeket a darabokat pár éve a New York City Ballet-nak tanította be), és klasszikus abban az értelemben is, hogy személye van már olyan neves, köztiszteletben álló és elfogadott, hogy hátradőlhet, bármit színpadra tesz, az „szeretve van"... A Budapesten látott két mű persze (egy új és egy felújított régi) azért nem bármi.

A Spectral Evidence (2013) ugyan sokkal régebbinek tűnik, talán éppen azért, mert a világ egyik legnagyobb klasszikus balett társulata számára készült, mindenesetre sem testnyelvi, sem szerkesztési újdonságot nem tartalmaz: biztosra megy. A térhasználat – bár találékony – elsősorban szép, harmonikus, és szimmetrikus – mint minden ebben a műben. Az előzetes információ szerint a mintegy 30 perces művet a salemi boszorkányok esete ihlette (az amerikai kisvárosban a 17. században koholt vádaskodások alapján gyakorlatilag tömegmészárlás áldozataivá váltak ártatlan nők – és néhány férfi is, Arthur Miller pedig erre a tematikára alapozta A salemi boszorkányok című, korának hidegháborús koncepciós „pereit" tematizáló darabját). A balett-színpadon a sebzettségre, kínzatásra első sorban egy külső jel utal: a lányok hófehér, fátyolfinom ruháját itt-ott ráfestett alvadt vér torzítja. E „segédeszköz" nélkül azért felfedhető ugyan egyes táncrészletekben a lányok kiszolgáltatottságára, elesettségére utaló gesztus, amelyek ellenében az urak zárt, fekete öltönyben szikárabban, keményen uralják a színt, de ezek az erőviszonyok bármilyen más tematikai környezetben is elférnének. A 80-as években, amikor Preljocaj berobbant, jellemző volt az ilyen táncdramaturgia: kijelölésre kerül, megnevezést kap egy adott téma, ami inkább állapotra utal, mintsem történetet mesél, hogy a néző (meg az előadó is) kapjon némi narratív mankót. (Kylián is dolgozott hasonló módon, ilyen volt például a Megdicsőült éjre komponált műve: kitalált mögé egy ürügy-sztorit. Innen már látható, hogy Európában – erősen dramatikus hagyományaink miatt – még Nyugaton sem mertek teljesen „tiszta", ürügymentes táncot színpadra állítani még egy jó darabig, miközben Amerikában már Balanchine vagy Cunningham évtizedek óta tette ezt „bátran".)

Pedig valójában a zene ihlette és vezette a koreográfust, (John Cage meghökkentően sokszínű, sőt eklektikus zenei alapja van elég erős ehhez), és az a néhány különlegesen, többféleképpen használható geometrikus idom, amelyek mozgatásával a táncosok saját maguk számára teremtenek újabb és újabb természetű tereket, szintén meghatározó játékelem.
Szinte mértani az a szerkesztési forma, ahogyan Preljocaj egymás mellé rendeli rövid jeleneteit: vagy két nő táncol unisono, vagy két pár úgy, hogy az első kettő és a hátsó kettő dolgozik unisono, a két pár viszonyában pedig kis eltolódás; vagy pedig mind a négy táncos egyszerre, paralelogramma alakzatban tartva a térben egymás közt a távolságot...
S mire az ember már azt gondolja, hogy a boszorkányüldözés-téma „ki lett pipálva" a finom, áttételesen értelmezhető gesztusokkal, a négy lány nyilvánosan máglyahalált hal... (A négy, a nézővel szemben felállított hófehér lapfelületre vetítődik négy tűzoszlop, elég ügyesen, kellően költői, elemelt, de drámai is a kép, bár ebben a mindent kifinomító közegben kissé mosolyogtatóan direkt.)

Ami a tánctechnikát illeti, nem lehet említésen kívül hagyni, hogy a New York City Ballet virtuozitására kalibrált koreográfia nem mindenkinek „állt jól" a társulatban. Vannak itt speciális testalkatok, egyéni adottságok, nem mindenki tudta meggyőzően, könnyedén, kristályosan hozni a balett esztétikájára épülő bravúrokat.
A másik darab, a La Stravaganza (az 1997-ben készült előadás felújított változata) másféle mozdulatszótárral dolgozik, a társulat sokkal tisztábban, mélyebben és meggyőzőbben tudja prezentálni, és hiába régi anyag, ez tűnik ma sokkal frissebbnek.

Téma itt is előre „kijelölve": a bevándorlás, az idegenség, az elvegyülés, az újrakezdett (divatos szóval: újratöltött) élet, és bár az értelmezés széles skálán mozoghat, mégis tiszta, általános érvényű. Preljocaj azt az egyszerű „trükköt" találta ki, hogy két táncoscsoportnak nem csupán két külön teret jelöl ki a színpadon, de két totálisan eltérő zenei világot (Vivaldi kontra konkrét zajok), és két ennek megfelelően eltérő mozdulatszótárat is. (Az, hogy jelmezük is teljesen eltérő – színben, szabásban és stílusban egyaránt –, az még a legkézenfekvőbb eszköz hasonló cél esetén.) A klasszikusan fehérbe öltözött párok finom, „folyékonyan" áramló, csiszolt mozgása Vivaldira történik, míg a sötétebb, rusztikusabb, „sűrűbb" ruhákat viselők keményen, főleg a karok, kezek, fejek szintjén brutális erőt kifejtve mozognak organikus hangokra. Az imponáló valójában az, ahogyan a különböző kultúrák találkozását, ütközését, a beilleszkedési próbálkozásokat és /vagy kudarcokat nem dramatizált cselekménnyel, hanem tiszta mozdulattal ábrázolják.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a témaválasztás társadalmi, politikai jelentőségét az adott, tehát az 1990-es évek francia közegében, amikor is a nacionalizmus igen erősen és fenyegetően tematizálta az országot. Mai szemmel nézve persze már ez is csak esztétizálás, hiszen hol vagyunk – éppen ma, itt és most – attól, amikor „csupán" egy országon belüli két kultúra problematikájáról festegethetünk! Ma, a népvándorlás-méreteket öltő, és az Európa békés rezervátumában szocializálódott társadalmak számára félelmetes menekültáradat közepette ez a mű egy emlék, egy integetés a (közel)múlt békés, konszolidált világából.

A darab megoldásai mindenesetre szépek: ilyen a tiszta, de mégsem steril terek, formák látványa, és ilyen a kortárstánc dinamikáira az első darabnál sokkal erősebben építő mozgásanyag is. Nincs unalom, és nincs fejtörés sem. Felkap, magával visz a félórányi „novella", de nem tépáz meg, nem szakít fel bennünk semmit – más időket élünk.
És főleg (mi itt, Magyarországon): máshol...