Vannak koreográfusok, akikből szinte kirobbannak a művek. Ha nem dolgoznának, önmagukat emésztenék fel. Bergernél az utóbbi években viszont inkább kényszerességet, mintsem olthatatlan alkotóvágyat érzékelek felgyülemleni. A megfelelés, a görcsös bizonyítani és túlélni akarás kényszerét, amely sok apró jellel észrevéteti magát az elkészült munkákon. Szomorú látni, hogy az egykori ígéretes tehetség mára elveszítette belső határozottságát, karakterét, fényét. Előadásaiból hiányzik az önazonosság, a meggyőző erő. Régen persze másképp volt. Kellemes emlékként őrzöm a kilencvenes évek fordulójáról az akkori Berger-együttest: szinte hanyatt vágódtunk tüzes, lendületes, afro-hangulatú előadásaiktól a Petőfi Csarnokban. Berger pályájának kezdetén még ösztönös alkotónak tűnt, ma inkább a hűvös, konok racionalizmus foglya, amely a rosszul értelmezett trendiségben próbál magának kapaszkodót találni.
A színpadon csupa meghívott vendég, táncos ufó, aki hol itt, hol ott bukkan fel, köztük Ladjánszki Márta, a múzsaként is meghatározó alkotótárs – úgyhogy valójában tanácstalan vagyok, kikből is áll a Zéró Balett, Berger „hibernált” táncegyüttese. Az első három mű lényegében ugyanarról a tőről fakad: koreográfiai folyamat helyett absztrakt, széttördelt mozgásszakaszokat látunk, többségében merev, kimért, szinte modoros mozdulatsorokkal, mintha mindent a céltalanság kellemetlen légköre járna át. Berger világa kifejezetten antikommunikatív, rideg és meghódíthatatlan: a néző bármennyire is szeretne közel férkőzni hozzá, bármennyire is szeretné megérteni, befogadni, minduntalan lepattan róla, nem találja hozzá a kulcsot, a kapcsolódási pontokat.
A Baubónak éppúgy nincs személyes stílusjegye, mint a másik két darabnak – kivéve, ha stílusjegynek tekintjük a formai rapszodikusságot. A szóló három kőtömbszerű tárgy körül forgolódik meglehetősen vontatottan, és talán Ladjánszki előadói kvalitására várna, hogy valamelyest feléledjen. Erre azonban, sajnos, nem kerül sor: meglehet, őt is leteperi a kimódoltság, vagy Stampf Katalin előnytelen jelmeze az oka, mindenesetre még az is feltűnik, hogy Ladjánszkinak egyre inkább hátrányára van kissé zömök, férfias alkata. Nincs mit tenni: ha a koreográfia gyenge és az előadó sem csillog, felnagyítódnak a máskor lényegtelennek tűnő részletek.
Úgy látszik, ez az este nem a jelmeztervezőké: igen idétlenül áll ugyanis Pillangó tervezése az Én-eket táncoló előadókon – csillámló, revüs felső és törökös, buggyos nadrág, Az ezeregy éjszaka meséinek hangulata –, bár ez lenne a bemutató legkritikusabb pontja. A Kovács Kata és Kovács Noémi táncolta duóban Berger a személyiségváltás rítusával kacérkodik roppantmód koordinálatlanul, a jelzéses parókacsere mellett váratlan, öngerjesztő affektusokkal tűzdelve a játékot.
Még a Masszív című trió (Ladjánszki Márta, Lex Andrea, Vadas Zsófia Tamara) tartalmazza talán a legtöbb „koreográfiára utaló magatartást”, jóllehet egyetlen kelléke, egy szétszedhető fa ruhafogas elég körülményesen emelődik be a mozgásanyagba. Az absztrakt táncnál az eszközhasználat mindig rizikós, az meg végképp nehezen fér vele össze, hogy a kellék egyszer jelentést hordoz („agancs” az egyik szereplő fején), máskor pedig nem, ráadásul egyik esetben sem érezni, hogy adekvát megoldás lenne. Mindazonáltal a Masszívban már felfedezhető a mozgásszervezésnek egyfajta csírája, bár a táncosok kissé hanyag hozzáállása és technikai hibáik (amely alól jó szívvel csak Ladjánszkit tudom felmenteni) gyakorlatilag élvezhetetlenné teszik a művet.
Feminine
Zéró Balett – Berger Gyula Társulata
Díszlet: Bartos András
Jelmez: Stampf Katalin, Pillangó
Fény: Szirtes Attila, Payer Ferenc, Pelle Zoltán
Zene: Szelevényi Ákos, Rubik Ernő, Temesvári Balázs, Steve Reich, Szemző Tibor
Koreográfus: Berger Gyula
Előadók: Ladjánszki Márta m.v., Kovács Katalin, Kovács Noémi, Lex Alexandra m.v., Vadas Zsófia Tamara m.v., Arany Virág m.v., Dányi Viktória m.v., Garai Júlia m.v.