Szuggesztív (egy)személyesség

Első nap: III. Monotánc Fesztivál

A villamosmegállóból sétálva szókirakóst játszom magamban – némi verbális ámokfutás ez, mielőtt a mozdulatoké lesz a főszerep. Egyetlen ember mozdulataié a színpadon. Mono. Gám, króm, ton, kini, mán, lóg. Tánc. Monotánc. Már egészen természetessé vált ez a szóösszetétel, furcsa azonban ez a kora-nyári éjszaka, a forró aszfalt, a zöld lombok élménye a fesztivál kapcsán. Nem ehhez vagyok szokva. Így a Kőrösy utcai fák alatt szépen újraszínezem magamban a „Monotánc-hangulatot”.
Juhász Dóra | 08. 05. 28.

A fesztivál nekem – és nyilvánvalóan sokaknak – ugyanis az elmúlt két esztendőben inkább a fogvacogtató dunaújvárosi hideget jelentette, decembervégi, didergő mozdulatlanságot a mozdulatok között, a két ünnep közti, hóborította város érintetlen csendjét koreográfiától-koreográfiáig. Idén májusban a MU Színház ad otthont a négy napos eseménynek, amely az ígértek szerint mostantól biennálé jelleggel működik majd, „kétlaki” fesztiválként, egyik évben vidéken, a másik évben itt a fővárosban. A lényeg persze változatlan – nemzetközi és hazai táncprodukciók több napos seregszemléje ez. A monodráma fogalom analógiájára: monotánc, ami nem feltétlenül szóló koreográfiákat jelent, inkább izgalmas, bátor, őszinte egyszerűséget, karakteres alkotói személyiséget, illetve szuggesztív színpadi (egy)személyességet. Ideális esetben.

 

Megnyitó - Fotó: Dusa Gábor

 

A nyitóperformansz nem csupán az estét és a fesztiválprogramot nyitja: a teret is. Vezetve az embereket és a tekintetet a MU Színház előcsarnokában lépcsőfokról lépcsőfokra felfelé, majd át a kávézó székei között, egészen a kiállítóterem képei elé-közé. Nagy Csilla Nos? című koreográfiájának helyszín-specifikus verziója ez, könnyed bizonytalanság-monológ táncban, lendületes talán-koreográfia esetleg-szünetekkel, próbaszerűen lazítva, meg-megállva, nyújtózva újra és újra a plafonig (égig?). Egy-érintő. Így legyen? Vagy úgy? Etűd a döntésképtelenségről és a „végülmégis” erejéről, az aerobic-intenzitású elhatározásról. Esetleg. Vázlatos figura születik a lépcsőt takaró vörös bársonyfüggöny és a nagy monotánc molinó között: piros póló, fekete szigszalag-kereszt a vállon – majd „párja” a padlón valamivel arrébb – sikítás, kilégzés-belégzés, repkedő göndör hajfürtök. Pislogó neuro-barbie baba, robotmozgású nintendo-hősnő, felhúzható bábu, ál-civil, rebbenő kezű és tekintetű mintha-lány. Ennyi. Hangzik el a darab közepén. Taps. Vagy mégsem? Még van mit mutatnia… a feszes mozdulatok a falra függesztett táncfotók üveglapján tükröződnek. Előadásérzet nincs, átlényegülés sem igazán, de egyáltalán nem hiányzik. Mert megnyílt…

 

Nagy Csilla: Nos? - Fotó: Dusa Gábor



Ernst Süss és a lengyel származású Jakub Truszkowski darabja, a bodyScapes egyszerűen professzionális, játékosan intellektuális, átgondolt, tiszta produkció. Ez a fajta koreográfiai és képi következetesség egyszerűen vonzza a tekintetet, és nem engedi el egy pillanatra sem, holott egy idő után átlátható a struktúra, meglepetés nincs, csak érdeklődő, a részletek szépségét is felfedezni képes lassú figyelem. Bennem legalábbis. Hogy miről van szó? Videó és mozdulat, vetítés és valóság mértani pontosságú találkozásáról. A színpad hátterében három azonos, vízszintes irányban egymás fölé helyezett vászonsáv képez egybefüggő felületet. Alig érzékelhetően három osztatú vetítővászon ez, pereg rajta a „nagyváros-mozi”, a gyalogátkelők rohanó mindennapjainak kisfilmje várakozó nénivel, siető öltönyös férfival, szökdécselő kisfiúval. Snitt. A vetítés elsötétül, a táncosé a tér, aki a fehér vászon előtt két oldalról megvilágítva mozdul, fordul, lendít, billent, nyújtózik. Mozog. Truszkowski klasszikus balett végzettségű táncos, éveken át dolgozott a Rosasban, most a Les Ballets C de la B tagja. Mozdulatai pontosak, erősek, nincs különösebb érzelmi töltet, katarzist generáló mondanivaló. Egyszerűen mozog, táncol, nem illusztrál. Pontosabban nagyon is illusztrál, illetve a szó legszorosabb értelmében leképez: de itt még nem világos, hogy mit. A játék voltaképp ott kezdődik, amikor ez a két világ – Jakub mozdulatai és a vetített dimenzió – összeér. A táncos a vetített felület mögé lép és kiemel egy sávot a három közül. Mondjuk a középsőt, majd „beletáncol-belemozdul” vetített önmagába. A maradék két vászon-csíkon ugyanis újabb film forog: a nagyvárosi forgatag helyett Truszkowski maga, ahogy épp táncol, ugyanabban a jelmezben, mint a valóságban, nyilvánvalóan ugyanazokkal a mozdulatokkal.

 

Ernst Süss-Jakub Truszkowski: bodyScapes - Fotó: Dusa Gábor

 

Az imént látott koreográfiai anyag virtuális duplikációja ez voltaképp. A kísérlet lényege a pillanatnyi szintézis megteremtése: a vetített-valóság, az azonosság-különbség dimenziójából kicsípni egy mozzanatot, amikor a táncos pontosan abban a pózban van, mint vetített önmaga. Kitartott, megkomponált néhány másodpercnyi önazonosság-élmény ugyebár, aztán már lendül is tovább az egész: a vetített lábak balra, a test jobbra… Aztán újra van egy pont, amikor a két világ összeér. A kombinációk száma végtelen ebben a játékban, hiszen hol csak vetítve látom a táncost, hol csak hús-vér valójában, hol a felső vászonsáv hiányzik, hol a legalsó. De itt még nincs vége. A mozdulatok ugyanis nem csupán végrehajthatók, vetíthetők és így megsokszorozhatók, de rögzíthetők is. Lerajzolhatók. Ábra-szerűen. Súlypontok, tengelyek, (forgás)irányok – pontok és nyilak formájában. Újabb vetített réteg, újabb dimenzió jelenik meg tehát a testek köré rajzolt „grafika-auraszerű” mozgáskotta formájában. Vonalrajz-figurák és mozdulatdokumentáció mesterfokon. Ernst Süss videó-művészi munkája rendkívül fontos – hiszen az előadás magva és alapja tulajdonképpen a színtiszta technika, ami pont attól kiváló, hogy belesimul az egészbe, és a koncepció részéve, bázisává válik, nem lóg ki hivalkodóan, „csupán” remekül működik. Képkockáról képkockára. Mert aztán persze visszatér a város, illetve visszatérnek a városfilm bizonyos kiemelt figurái – a néni, az öltönyös, a világárus, a kisfiú – az ő mozdulataik kombinálódnak Truszkowski jelen idejű mozgásával, a mozgás-ábrák képeivel a legkülönbözőbb variációkban, míg csak el nem halványul minden: a valós, a vetített, a rajzolt. Élmény nézni. Precízen kiszámított, pont ezért kiszámítható, lassú sodrású előadás ez – életrétegek, valóságlemezek koccannak, csúsznak, fedik le és fel egymást. Mindennapjaink mozgás-tektonikája. Egy igazi videó-mozdulat-valóság kollázs.

 

Pataky Klári: Pillangó ballada - Fotó: Dusa Gábor



A program második, éjszakába nyúló fázisa a kamaratermi koreográfiáké. Kedd éjjel Pataky Klári, a Lábán-díjas koreográfus és Nagy Csilla sokat dicsért, szép szólójáé, a Pillangó balladáé. A szűk fekete tér tökéletesen áll a koreográfiának, a játéktéren átlósan húzódó, megvilágított hófehér selyemcsíknak és a selyemcsík végére gubancolódott halványfényű, fehér testnek. Aki apró mozdulatokkal bontja ki magát, bogozza rebbenőn élővé tagjait, mozdulatait, fürtjeit. Selyemsantung-hernyó. Tüll-báb. Még nem madeira-moly, csipkelepke-ígéret. Organza-fényű taft-gubó. A finom anyagok bizarr ellenpontja a fémes csillogású olló, a létre tekeredés öncsonkító aktusa. Az olló tépi-vágja a tüll szoknyát, a barna göndör hajtincseket. Különös lény születik, repdeső, karakteres (nő)alak. Szép és bonyolult, minden porcikája ível-rezdül, csak a tekintete hiányzik. Az arca. Épp ettől lényszerű. Nagy Csilla kiváló jelenléttel táncolja végig a koreográfia stációit, az etűdszerűen váltakozó néma és zenével kísért részeket, a személyiség alakulásának mozdulat-rítusának szertartásos állomásait. Pataky Klári koreográfiájának lényege és ereje éppen ebben áll: a jelenlét kibontásában. Illetve – és talán ez a legfontosabb – a tudatosan teremtett harmóniában, a rendkívüli színpadi arányérzékben. Nincsenek elcsúszó hangsúlyok, túlzások, a darab nem giccses-szentimentális pillangó-szonett, nem abszurd humorral operáló lepke-dal vagy tragikusra hangolt pille-dráma. Nem, a Pillangó ballada lenyűgöző őszinteséggel teremt egy mindvégig érezhető finom egyensúlyt, és építi saját, önálló, különleges szépségű világát, melynek épp úgy része Nagy Csilla – egy későbbi jelenetben zavarba ejtően a szemünkbe néző-világító – nyílt tekintete, mint a „patakyklárisan” rebbenő, repdeső kéz- és karmozdulatok. Mint a brutálisan erős színpadi jelként működő mégsem kirívó, parókás műanyag próbababa-fej, vagy az Ahol az álmokat foglyul ejtették… című darabban már megsokszorozott változatban megjelenő jellegzetes díszlet-lámpa, a maga imbolygó fénykörével… Fontos komponensek, ritka jól működő egységben és egy figuraív, egy koreográfiailag szépen megoldott karakterfejlődés. A hófehér, hol szemlélődő, hol frusztrált pszeudo-tündérfigura bizonytalanságától, öntudatra ébredésétől egészen a személyiség-(át)vedlésig. Fehérből pinkbe hajlóan vörösbe. Szembenézés, öntudat, női erő, kitárulkozás, szemérmes szemérmetlenség. Ránk csapja az ajtót. Pontos, egyértelmű gesztus, erős zárszó. Mégis számomra az előadás valódi tetőpontja nem ez, hanem valamivel korábban az a néhány hosszú pillanat az erős fényű fehér falfelület előtt. A pillangó-nő háttal áll, óvatosan vetkőzik, lehámozza magáról a fehér selymet – tapad a csipke –, lenyúzza a hófehér fodrokat. Egy pillanatra meztelen, csupán az árnyék öltözteti, majd lehajol. Hát-boltív, gördülő gerinc-gyöngysor. Praktikus mozdulatokkal felemeli a fekete szőnyeg alól az élénkvörös áttetsző semmi-blúzt. Határozott mozdulattal belebújik. A fényben még átlátszóbb, a finom nyúló anyag. Számomra ez az. Az igazi tetőpont. Ahogy nyúlik, feszül, és testre (lélekre) simul az emancipáció leheletfinom pókhálója…

Erős a nyitás „monotáncilag” azt gondolom – a darabok remekül illusztrálják ugyanis, hogy mi mindenről lehet és kell beszélni a műfaj kapcsán: személyességről és személyiségről, őszinteségről. Arról, hogy kockázatos ugyan, de remek pillanatok lehetőségével kecsegtet, ha valami… egy.
Egy-szerű.