Keddi s(z)ínező

II. Gesztus Fesztivál

Kedd este. SÍN Kulturális Központ. II. Gesztus Fesztivál. Élmény. Beszámoló? Különös ez, hiszen egy ilyen fesztivál-visszapillantó tükör mindig tanulságos és szubjektíven szelektáló. Az a bizonyos sajátos élmény- és fesztiválemlékezet lép működésbe, ami felerősít bizonyos színeket, elhalványít bizonyos árnyalatokat és finoman egymásba simítja a fotókiállítás fekete-fehérjét, Bertók Lajos messzi-mély papírtekintetét, a nyitó-performansz lendületes lelkesedését, a hosszú várakozás „történjen már valami” mocorgását, a sokpercnyi csúszás villanó másodperceit az előadások között. Felidézi-rögzíti…
Juhász Dóra | 08. 01. 22.

Várnagy Kristóf és Dobi András performansza

Kíváncsi szemben-hunyorgás, miközben a Frenák Pál Társulatból ismert Várnagy Kristóf és Dobi András performanszának felét eltünteti az éles reflektorfény. Tánc a fénysávban, kvázi-láthatatlanul. A két táncos fiú a keskeny Sín-folyosón, a fény ütötte résben közeledik, de mielőtt a kiégetett pupillák patetikusan másfelé tekintenének, jön a csattanó. Huncut Mindegy-parafrázis a zárlat – a Kun Attila-darab egyik meghatározó jelenete után szabadon és szemtelenül. Várnagy kacsint ki mozdulatról mozdulatra a jó kis koreográfiai intertextualitás, akarom mondani „internonverbalitás” mögül. Mozgásparódia hangosan felcímkézve, mozdulat-oktatópercek, hogy akkor ez lenne itt a „kortárs”, ez itt a „klasszikus”, ez itt „Lőrinc Kati”, ez itt „Dobi András”, ez itt „Kun Attila”, ez itt… „Várnagy Kristóf” ugyebár. Mert önirónia nélkül nem lehet.

Pataky Klári: Nagyon jól vagyok, lszi ne keress!

Pataky Klári koreográfiája elsősorban a szimmetria-asszimetria játékára, a jelenetvariációk finom ritmusára épít. „Női” darab. Mondanám, ha nem nyűttük-nyűttem volna már el ezt a szót nagyon. Nagyon. Teleaggattam kérdőjelekkel, nem hiszek benne. Itt mégis leírom, lefejtve róla a kérdőjeleket, hogy ezután ne kelljen kerülgetni már. Itt ugyanis hat nő táncol-mesél, szenved-nevet, táncol megint, mozdul-súg és ismét csak táncol. Női (és nem csak női) történeteket, halvány hisztériát, szomorúságot, gúnyt, kételyt, önállóságot, öntudatra ébredést, giccset, bizalmat, gyengeséget, gyengédséget.

A nyitó képben üres a tér, a rendezői (koreográfusi) jobb oldalon, a hátsó sarokban egy pad áll. Üresen. Nem ül rajta senki. Snitt. Teljes sötét, majd fény, és ott terem egy lány. Tekintete van, karaktere, magánya. Majd újabb sötét, újabb fény, és már ketten ülnek a padon. Így lesznek – filmszerű jelenetváltásokban – végül öten. Öt különböző karakter, öt alkat, hajszín, jelmez, öt figura, öt mozgásvilág, mégis egyfajta azonosság-egység. Arany Virág, Dányi Viktória, Domokos Flóra, Kántor Katalin, Tonhaiser Tünde – öt árnyalata ugyanannak a színnek. Öt nagyon különböző minőség és táncosi alkat, és mégis valami belső, megkoreografált sorsközösség.

Harmonikus megkomponáltságban variálódnak, térnek vissza a koreográfia jellegzetes, kulcsmotívumai. Szófoszlányok, mondatöredékek kánon-suttogása. Légyszi. Ne. Nagyon jól. Légyszi ne. Vagyok. Jól vagyok. A kézfejek rebbenő pillangó-mozgása. Pihe-könnyű pille-fújás, az ujjak rezdülése. Felvett pozíciók a padon, séta lábujjhegyen, hanyatt fekvő-gurgulázó nevetés, guggoló-kuporgó csend a szélén. Forgó mozdulatok, halvány időbeli csúsztatással. Kánon-pördülések a tér öt pontján. Zenedobozok baba-figuráit idézik a mechanikusan kecses mozdulatok földön fekve, a talajon állva-ülve. Civil őszinteséggel reflektáló, törékeny robot-balerinák, csodálkozó tekintetű rongybabák módjára mozdulnak és esnek össze a táncosok.

Érdekes élménye a koreográfiának a többszörös „befejezés-érzet”. Az előadás szimmetrikus szerkesztettsége több tetőpont-pillanatot teremt, nézői vége-élményt. Egy-egy visszatérő elem a keretes szerkesztettség jegyében akár le is zárhatná a darabot, ám a koreográfia mindig továbbgördül, billen. Az újra és újraformálódó mozgásanyag, ismétlések és mozdulat-változatok szublimálják a katarzist, marad a forma-élmény. Zenei konstrukciók mintájára működik a darab: kánonok és mozdulatfutamok követik egymást, a variációk tételekké bővülnek, a motívumok ismétlődnek és variálódnak. Légyszi. Ne. Vagyok. Da capo al fine.

Góbi Rita: Spirálisok

Góbi Rita Spirálisok című koreográfiája improvizációnak hat. Mintha épp akkor, azokban a pillanatokban születne egy kézenfekvő, természetes és mégis pontosan koreografált „játszótéri” rend. Belőlük. Épp ott, épp úgy. Variációk, szabad ötletek színes farepülőkre – hangulat. Csapatmunka-érzet az első mozzanattól (amit csak erősít, hogy a stáblistában egyenrangú félként felsorolva a négy táncoson kívül többen szerepelnek – köztük maga a koreográfus is - egyszerűen „mozgás” fedőnév alatt). Az élő zene jelenléte és dinamikája a darab teljes ideje alatt roppant meghatározó. Gáspár József és a különös hangú hangszer, az ütőgardon rimtust ad, hangulatot fest, feszültséget teremt és elsimít, folyamatosan alakuló élmény-kotta az előadásban – kísér, hangsúlyoz és vezet.

Az üres térben négy táncos. Kétszer kettes a koreográfia. Vass Imre és Nagy Andrea vöröses bordó jelmezben alkotnak egy látvány- és színpárt. Szepesi Pál és Góbi Rita hófehérben. Párról párra gyűrűző, továbbívelő mozdulatok: testek határa, mozdulatok határtalansága. Nő-férfi párok, két nő – két férfi kombinációk, fehérek és mélylilák-bordók kettősei. Pár-variációk, négyes csoportjelenetek. Fehéren a bordó. Bordón a fehér. Látszólagos figura-hierarchia. Koreográfiai marionett-illúzió. Ki irányít kit? Ki röpteti a repülőt, kinek a mozdulatával? Ki néz, kinek a szemével? Kié az egyensúly? Ki vezeti kinek a kezét? Ki bízik meg kiben?

A két hófehér ruhás figura hol vonzza a tekintetet, hol csupán csöndesen jelen van. Mintha láthatatlan tündérszerű-lények lennének: homályosodnak, előtűnnek, eggyé válnak a háttérrel, majd életre kelnek, szelet kavarnak, finoman irányítják a mozdulatokat, közelítenek-távolítnak, integetnek, nyújtózkodnak. A Vass Imre - Nagy Andrea kettős racionálisabban, párhuzamosabban mozdul. Vörös-bordó összhangban, tartózkodó egymásra-utaltságban. Kezdetben legalábbis. Kötődve a két repülőhöz, a két központi tárgyhoz a térben. Meg egymáshoz. Koncentrációs-kirakós játék ez. Precízen összeillesztett fa szárnyak, összeillesztett mozdulatok – különböző kombinációkban.

A szétszedhető farepülő sárga-zöld falemezekké válik. Itt tényleg történik valami a bármiből bármi, a semmiből minden elv jegyében. A fadarab szárnnyá, karddá, egy kirakósjáték, darabjaivá, pálcává, karddá, szemfedővé, kiöltött nyelvvé változik vagy bármi mássá. Konkrétan a (tánc)játék lehetőségévé és eszközévé. Egy olyan játék eszközévé, ami közben persze mégsem a farepülőkről szól, hanem róluk. A kétszer kettőről. Szembekötősdi, szem-elé-tevősdi. Látni nem, de mozdulni lehet. Egymásba gabalyodás, bújócska. Ki vezet kit, hová? Ki tart ki(t)?

Ki tűnik…? Fel és el…

Helyszín: SÍN Kulturális Központ