Kísértetek, földönkívüliek

2 alkotó 1 est – Bethlen Téri Színház

Egy este, két előadás – Pataky Klári: Cím nélkül és Fülöp László: Emese&Emil, azaz 2 in 1. Szenvedély, csendes szenvedés, rettentő vágy, melyet elhaló sóvárgás követ, elegáns tragédia, ami botladozó komédiába torkollik. Variációk ismert témákra.
Komjáthy Zsuzsanna | 12. 12. 13.

A két előadásról elöljáróban annyi mindenképpen elmondható, hogy szinte semmi sincs, ami őket összekötné. Hacsak Fülöp László személye nem, aki a Cím nélkül egyik szereplője, míg az Emese&Emil rendezője. Mondhatni az előadóművészetek két sarokpontját ragadja meg és köti össze a Bethlen Téri Színház legújabb programsorozata, a 2 in 1 est, melynek egyik végében ezúttal a női érzékenység, a másikban a fanyar bohózat található.

A Pataky-féle Cím nélkül intellektuális csemegének ígérkezik. Adaptáció és interpretáció egyben, rövidke summázat, mely korábbi előadástestek parafrázisa: önreflexív esszencia. A koreográfia ugyanis három korábbi előadás mozgásnyelvéből merít, és azokból önálló produkciót farag. Mintha lépni sem, nézni sem tudnánk intertextualitás nélkül. Ezzel tulajdonképpen egy csapásra egyesíti és szétválasztja a megelőző koreográfiákat, kontúrozza és összemossa a különbségeket. Azok pedig élő-halott kísértetként lebegik körül a mostani bemutatót. A szerkezet determinált, önkényes és szaggatott egyszerre, tartalom nélkül, a puszta váz is feladvány.

Ezt a konstrukciót üríti ki és idegeníti el a címválasztás: Cím nélkül. Festményeket és fényképeket szoktak hasonló felirattal ellátni, ha ismeretlen a művész címadása (vagy éppen hiányzik). Így Pataky önkéntelenül is a képzőművészeti diskurzushoz és a hiány jelenségéhez kapcsolja koreográfiáját, melyet a látvány is erősíteni látszik. Az expresszív, avantgárd színhasználat (fekete, fehér és vörös) egy korai fotográfia vagy film világát idézi, melyből süt a szenvedély, az erő és az erotika. A tér ugyanakkor üres, a jelentés folytonos kiegészítésre szorul. Idézi tehát a dekonstruktív világszemléletet is: Pataky történetfoszlányokra, szerelmi nyomokra talál rá, azokat egymás mellé rendezi-ragasztja, a hézagokat betapasztja. A mozaikok jellemzően női, jelen esetben Egyed Bea és Pataky Klára perspektívájából a szerelem egy-egy arcát mutatják be, például a hevességét, a dühét, haragét és lemondásét. A mozdulatok ezekben nem eszközként funkcionálnak, nem mesélnek a sajátságos szemszögről. Ők maguk a mese, a narrációtól fosztott kifejezés. Önmagukért valók, csupaszok és tündöklők, még akkor is, ha helyenként kissé fáradtnak tűnnek a képsorok. A mozgás absztrakt, elvont portréját rajzolja annak, amit szavakkal úgy nevezünk, szerelem, vagy úgy nevezünk, fájdalom. Vagy nem nevezünk sehogy.

 

emese-emil-2

Emese & Emil

 

A fájdalom egy másik arcvonását rögzíti Fülöp László rendezése: a grimaszét. Az előadás a pszichodrámák világát idézi; a körtér elrendezés személyességet, vallomásosságot feltételez, sejteti, hogy egyszerre szeretne valami dermesztő lényegit és borzasztóan lényegtelent megmutatni az emberből (Fülöp e tekintetben Berne köteteire hivatkozik). A célkitűzés konzekvensen végigkíséri az előadást, hogy a végén a mellékes, zárójelbe tett gesztusok és emlékek váljanak az embert meghatározó jellemzőkké. A túl nagy szavak a túl kicsi emberekhez valók.

Az előadás már megy, mikor a közönség érkezik. Egy férfi és egy nő párbeszédébe csöppenünk, akik 21. századi Estragonként és Vlagyimirként a bezártságról beszélgetnek, szerepeikről, melyekhez foglalatosságot igyekeznek keresni. Színház a színházban. Az alapszituáció abszurd – ebből bontakozik ki aztán a duett. A test pedig önálló üzenetet hordoz, a kölcsönösség üzenetét. Az idő képlékeny masszaként nyúlik az estében, miközben a koreográfia a gravitáció játékosságának határait és az egymásra irányuló interakciók folyamatosságát kutatja kontakt improvizációk segítségével. Az esetlegesség és rögtönzés mögött szilárd struktúra látszik kirajzolódni, olyasfajta, mely lényegét tekintve az egyenlőségben gyökeredzik. Ezzel párhuzamosan nem is teátrális érzések fogalmazódnak meg a színpadon, csak sóvárgó emlékek és érzések halvány lenyomatai, foszlányok. Emese és Emil ugyanis – a színlapról tudjuk – nem hétköznapi szerepek. Emese földönkívüli, megfigyelő, Emil pedig, akárcsak a kis bádogdobos, növekedésben megállt örökgyerek. Mindketten társadalmon kívüliek, outsiderek, akik mintha a szavak logikus rendszeréből is kívül rekedtek volna.

 

emese-emil-1

Emese & Emil

 

Az előadás érdeme, hogy a figyelmet a művésziről és absztraktról a gyermeki testhasználatra irányítja, és jegyezzük meg, jókat kacagunk a fanyar, másutt könnyed poénokon (mintha csak a nézőt is a kisgyermekkorba rántaná a darab). Pszichológiai szempontból Fülöp segítségére Hajnóczy Luca viselkedés-elemző pszichológus lehetett a projektben, ami eredetileg Az ismeretlen kutatása műhelysorozat egyik állomása volt 2010-ben. Talán ez az időbeli távolság is oka lehet azonban annak, hogy a forma mostanra kissé kopottas. A körtér, ami négy-öt éve reneszánszát élte, mára üres és funkciótlan fogásnak hat. A kontakt tánc ugyanakkor energikus élettel telíti a placcot, még akkor is, ha időnként a végtelenbe nyúlik egy-egy mozgássor íve és ismétléseinek sora.

Pataky és Fülöp összességében irányt szabtak a kezdődő programsorozatnak, melynek profilja ezek alapján, hogy a véletlenszerűségből merítsen. Távoli táncok, egymástól távol eső műfajok és stílusok, melyek mélyén valami mégis közös: variációk ismert témákra.

 

 

 

Cím nélkül

 

Zene: Hámor József

Koreográfus: Pataky Klári

Előadók: Egyed Bea, Fülöp László

 

 

Fülöp László: Emese&Emil

 

Zene: Mizsei Zoltán

Kutatási partner: Hajnóczy Luca(viselkedés-elemző pszichológus)

Koreográfus: Fülöp László

Előadók: Cuhorka Emese, Bordás Emil

Helyszín: Bethlen Téri Színház