Ellenfény Online - Tánc - Nagyon Vártam Ezt Az Estét...

Nagyon vártam ezt az estét...

Első nap: II. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó

Újabb fesztivál kezdődött Pécsett, s mielőtt bárki legyintve máshová kattintana, gyorsan megjegyzem, úgy tűnik, a sok „konyhaszagú" közt egy ígéretes programsorozattal lesz gazdagabb az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) 2008-as felvezető éve. Második alkalommal kerül megrendezésre a Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó, mely ebben az évben - változatos műsorral - hat naposra bővült.
Nübl Tamara | 08. 09. 23.

Egyfelől változatos a fesztivál struktúrája: lesznek utcai off-programok, színházi produkciók, lesz szakmai konferencia. Másfelől találkozhatunk igazi csemegékkel, különlegességekkel, rég várt, hőn óhajtott nagyságokkal, itthon sosem látott együttesekkel a táncművészet műfajának majdnem minden ágában, új bemutatók első vidéki előadásával, gyerekeknek szóló darabbal (végre! ebben igen rosszul állunk Pécsett) és kísérletező stúdiószínházi előadással is. A fesztivál a Pécs 2010 - Európa Kulturális Fővárosa program keretében valósult meg, megrendezését - ahogy ezt az első előadás előtt Szalay Tamás, az EKF kulturális igazgatója megnyitójában elmondta - támogatta az Oktatási és Kulturális Minisztérium a Nemzeti Kulturális Alap miniszteri keretéből, kiemelt támogató a Pécsi Vízmű, fővédnöke Dr. Hiller István, védnökei Tasnádi Péter, Pécs polgármestere, Gonda Tibor, Pécs alpolgármestere, szakmai védnökei Uhrik Dóra táncművész, táncpedagógus, Vidákovics Antal koreográfus, a Pécsi Szabadtéri Játékok és a Pécsi Horvát Színház igazgatója.

Nagyon vártam ezt az estét. Legalább annyira, mint az I. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón a vetítéssel egybekötött beszélgetést Nagy Józseffel (Josef Nadj). Akkori csalódásomat betudtam annak, hogy ez a műfaj, a beszélgetős, nem Nagy József sajátja. Szégyelltem is magam, egyrészt, mert Nagy nehezen kimondott szavai mögött képtelen voltam felfejteni a lényeget, és szégyelltem magam pécsiként azért is, mert mintegy huszadmagammal ültem a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházának többszáz férőhelyes nézőterén. Nem értettem, hogy hol van a magára valamit is adó pécsi értelmiségi, ha nem itt? Aztán a program vége felé már majdnem felmentettem őket, mondván talán többet tudtak nálam erről a dologról látatlanban is. De a végső állásfoglalásom mégis az volt: na, jó, sikerült, ahogy sikerült ez a beszélgetés, mégis itt lett volna a helyük.

 

nagy_jozsef

Nagy József

 

Azóta még jobban vártam a pillanatot, amikor Nagy József abban mutatja meg magát Pécsett, amiben a legjobb: táncban. És lőn, a II. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó nyitó előadása Nagy József Sho-bo-gen-zo (Az igazlátás ösvényei) című előadása lett. Ráadásul, végre büszkén húzhattam ki magam, mert a Pécsi Harmadik Színház nézőtere tele volt! Teljesen! Ott voltak a szakma prominens képviselői, ott ült a pécsi értelmiség színe-java, majd mindenki, aki számít. Nincsenek illúzióim, de örülök annak, hogy vették a fáradságot, és nem hagyták veszendőbe menni tiszteletjegyeiket.

Aztán elkezdődött az előadás. Az nyomban kiderült, hogy a díszlet - az ötletessége, fontos, jelentésekkel teli szerepe - Nagy József letisztult formavilágát tükrözi a maga sajátos stílusjegyeivel. (Ez a jelmezekre is igaz. Mindkettőt a koreográfus tervezte.) Az első jelenet, a keleti gondolat tiszta állapotában való megjelenítése után a színpad két szélén egy-egy fehér vászonra tiszta vízbe csöpögtetett sötét cseppeket vetítettek, melyek koszfoltokként terjedtek szét a hullámzó vízben (különleges látványt teremtve). Mindez Nagy József színházának jellemző vonását idézte meg, ugyanakkor egyértelműen utalt a következő jelenet megváltozott modern, nyugati világára. S azt hiszem, az előadás lényege ebben rejlik: a két világ (az idealizált keleti filozófia, kultúra és a mai, nyugati civilizáció) szembeállításában. Mindez többnyire tragikus felhanggal történik, de az iróniát sem nélkülözve. A két világ egy férfi és egy nő kapcsolatának, érzelmi hullámzásainak bemutatásán keresztül jelenik meg. A Nagy által idealizált távol-keleti világtól merőben különbözik a miénk. Az előadás ezzel szembesít.

 

shobo

Sho-bo-gen-zo (Az igazlátás ösvényei)

 

De ahogy haladt előre a produkció, egyre inkább kirekesztve éreztem magam. Mert a darabnak egyértelműen volt valamiféle narratívája - amennyiben táncelőadás esetén ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk -, de a rengeteg utalás, jelzés, kellékek szimbólumként való bemutatása (aztán „elfelejtése") elbizonytalanító erővel hatott rám. Nem tudom pontosan, hogy az egyórás előadásnak melyik volt az a pillanata, amikor úgy gondoltam, hogy a hiba nem az én készülékemben van. (Bár most is, ahogy ezt leírom, kételkedéssel vagyok teli. Eszembe jut például, hogy sok-sok évvel ezelőtt, Eck Imre utolsó műveit élből elutasítottuk, mára pedig kiderült, a kortárs magyar alkotók legjelesebbjei valami hasonlóval próbálkoznak, elismerten.)

Bár számos követhetetlen, érthetetlen momentuma maradt az estének, örültem mégis, hogy láthattam Cecile Loyer-t táncolni, akiről kiderült, azon túl, hogy remek táncosnő, fantasztikus művészi ereje is van. Lehet, hogy a várakozásaim-elvárásaim voltak túlzottak Nagy Józseffel szemben, de ezen az estén Loyer jelenlétét dominánsabbnak találtam a színpadon. Ugyanakkor egyértelműen pozitív benyomást tett rám a zene, illetve a zenészek (Joelle Leandre - nagybőgő, ének, Szelevényi Ákos - fúvós- és ütőhangszerek) expresszivitása, átütő erejű kifejezésmódja.

Az előadás végén hosszú pillanatokig kényszeredett, erőltetett vigyor jelenik meg a szereplők arcán. Ez az utolsó mozzanat idézőjelbe tette az egész produkciót, ironikus idézőjelbe. Nyugi, ez csak játék volt. Színház a színházban. Mindezek ellenére nincsenek kétségeim afelől, hogy a tánctalálkozó egyik legfontosabb eseményét láttuk. Nagy József ma egyike a világ legismertebb és legelismertebb kortárs alkotóinak, magyar származása ellenére mégis ritkán láthatjuk őt és produkcióit hazai színpadokon. Pécsett ez volt az első fellépése, hogy ez létrejöhetett, feltétel nélkül örülnünk kell. Még akkor is, ha nézése közben - a mű alcímére utalva - magam inkább az átláthatatlanság ösvényeire tévedtem.