Szintváltások, vertikálisan és horizontálisan egyaránt

A IX. Magyar Táncfesztivál első napja főként a helyi művészek bemutatására helyezte a hangsúlyt, „több szinten köszöntötte” a Győrbe látogatókat, mint ahogy ez jópofa módon el is hangzott a fesztivál első programján, Lakatos Gy. László kiállításának megnyitóján: a Győri Balett számára is plakátokat készítő grafikus a Múzeumház melletti várfal tetejéről hallgatta a lenn, az utcán elhangzott beköszöntőt, és nézte Bódi Bianka táncát. A második emeleti kiállítótérbe felvonulva Kiss János, a Győri Balett igazgatója a város iránti elkötelezettségét kiemelve köszöntötte a 70 év 70 alkotása című tárlat műveinek szerzőjét. Góbi Rita Társulata közben elkezdte utcaszínházi produkcióját Győr belvárosában. A magasított sarkú cipőkbe, erőteljes színekbe öltözött, mesebeli vagy cirkuszi figurákra emlékeztető alakok vonulása, az Ünnep furcsa, groteszk karneváli hangulatot közvetített, mely ötletes felvezetéséül szolgált a fesztiválnak.

A fő műsorszám a Győri Balett két egyfelvonásos balettjének, az Áttörésnek a bemutatója volt. A Kodály műveiből készült válogatásra komponált első rész hatásosan, ugyanakkor finoman és érzékenyen bánik a színpadra és a táncosok testére vetülő színekkel. Az elegáns, aprólékosan kimunkált fehér ruhákban táncoló nőket (Jelmez: Baracsi Orsolya) kezdetben éppen csak súrolja a fény, ruhájuk sarkai hideg, kék árnyak körvonalaivá válnak, majd hirtelen vörös környezetbe kerülnek. Velekei László precízen szimmetrikus és a szimmetriát határozottan meg-megtörő koreográfiát állított össze, a táncosok pedig pontosan és könnyeden, a formába belesimulva adták elő a bonyolult és szinkron mozgásokat is. A nők és a férfiak egymással folytatott játékai komplex érzéki élményt nyújtottak nemcsak a nagyszerű dinamika, az eltalált váltások, hanem a gondosan megtervezett színpadkép (Vidos Tibor) miatt is, melyet egy egyszerű, jól kihasznált rámpa és a színpad felett folytonosan, de nem hivalkodón lebegő füstgomolyag tett kompletté.

Míg az Kodályban egy rendkívül törékeny, finoman hajladozó balerina, Matuza Adrienn, addig Az üvegházban egy sokkal keményebb, olykor maga körül törő-zúzó karakter kapta a főszerepet. Gyurmánczi Diánanak kifejezetten vadnak kell lennie az előadásban, mely a táncosok technikáját nézve ugyanúgy, koncepcióban viszont kevésbé sikerült az előző produkciónál. A látványos kompozíciók olykor túlhajtódnak, ami nem tesz jót a tánc egyébként jelenlevő tisztaságának, kimunkáltságának. Leo Mujić koreográfus szükségesnek gondol néhány „magyarázó” jelenetet beiktatni, a főszereplő dühös sikongatása és rohangászó függönytépkedése, vagy az ölelkező párok hangos lihegése megtöri az előadás dinamikáját és hullámzását, és mintha a díszletekből is a kelleténél több lenne. Szép a két ellentétes női karakter kidomborítása, de sajnos a második felvonás kevésbé jó arányérzékkel dolgozik, mint az első.

A szünetben, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat kiállításának megnyitóján, a Mozdulatművészet 100+ molinókból és képernyőre kivetített archív fotókból álló gyűjteménye mellett Pálosi István és Fenyves Márk mutatott be friss és készülőben lévő produkcióikból egy kis részletet, kár, hogy a tér miatt nehezen voltak láthatóak, befogadhatóak. A szabadtérben záruló első nap megtekinthettük Smile to the World – Mosolyt a világnak nemzetközi projekt azonos című kisfilmét, melynek nagykövete Hozleiter Fanny „Mosolyka”, akit idén Kiss János a fesztivál védnökének kért fel. A két projekt, a mosolygás és a tánc összefonódása ilyen módon összekapcsolódik, ebben az esetben egy kerekesszékes lány közvetítésével.

A második napon a Győri Balett és a Győri Nemzeti Színház többször is hangsúlyozott összefogásának lehettünk tanúi: az idei év meglepetése, hogy különböző színházak tánckarai is bemutatkoznak egy-egy produkcióval. Mint ahogy Forgács Péter is említette bevezetőjében, a tánckari pozíció mostoha, a képzett táncosokból álló együtteseknek az esetek többségében kiszolgáló szerep jut, egy-egy zenés, esetleg prózai előadásba segítenek be. Az első napon megemlített szintek közötti váltás ezen a gálán is érvényesülni látszott, csakhogy nem fizikailag, hanem minőségileg.

Felsorolni túl sok lenne minden produkciót, így inkább a két végletet említem. A szolnoki Szigligeti Színház nem a megfelelő részletet küldte a fesztiválra, hiszen Bicska Maxi dalában a tánckar tagjai nem csinálnak mást kabátlevetéseken és néhány póz felvételén kívül, amit jóindulattal is nehéz táncnak nevezni. A veszprémi Petőfi Színház tánckara sokat mozog a nem véletlenül központba helyezett, nagyszerű hangú Halas Adelaida körül, de nagyon egyszerű mozdulatokat ismételnek, feladatuk a sötétben való aláfestés, s a leginkább egy ügyes szalagavatóra hasonlító előadásuk a jelmezek miatt válik emlékezetessé; szemben a soproni Petőfi Színházzal, melynek tánckarából négy fő érkezett, akiknek egyszerű jelmezben előadott koreográfiájuk csupán nagy erőfeszítésekről tesz tanulságot, egyelőre másról nem. A másik oldalon a Madách Színház tánckarának a Tornja áll, mely önálló produkcióként teljesen helyt álló, pontos, látványos, gyors és lassú részeket jó ritmusban előadott, belső energiákat is megmozgató tánc – a minőségre a közönség is vevő, egyedül őket tapsolták vissza. A duplázó Madách másik előadása profi (de ez esetben nem több), a Budapesti Operettszínház Balettkara lehengerlő előadásmódjával, önbizalmával és ötletességével tűnik ki.

A gálaest tanulsága, hogy fontos lenne a tánckarok valamilyen formában megvalósuló találkozója, mustrája. Fontos lenne, hogy az ország különböző pontjain (bizonyos mértékig mindenképp elszigetelten), eltérő környezetben dolgozó tánckarok találkozzanak, megnézzék egymást – hogy egy nagyobb kontextusba tudják helyezni saját munkájukat, tanuljanak, új lendületet kapjanak. Mert képzett táncosokról van szó, s nekik és közönségüknek is jó, sőt kifejezetten szükséges lenne, ha nem süppednének bele egyféle munkamódszerbe. Van mit tanulniuk egymástól, s ha van alkalmuk rá, meg is teszik: a finálé, a győri workshopon létrejött össztánckari zárótánc fergetegesre sikerült.

A keddi nap a Győri Filharmonikus Zenekar szabadtéri koncertjével párhuzamosan futó Le Villi (Lidércek) előadásával zárult. Feledi János rendező-koreográfus és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója Puccini első operáját választotta témájául. A felvételről bejátszott zene olykor néhány másodpercre megakadt, a történet egyes elemeiről a háttérbe vetített, felolvasott mondatok segítségével értesültünk; az ily módon átszerkesztett opera hosszú maradt. Krausz Alíz levegős táncot lejt, majd egy szerelmi árulás áldozataként, figurája halálát követően, lidérc-énje szenvtelenül és hirtelen mozdulatokkal táncol tovább. Mozgására, mint ahogy Bajári Levente tipikus latin szeretőt hozó táncára is egy idő után az ismétlés, a formákból és ötletekből való kifogyás jellemző. Nem az opera egészéért, hanem bizonyos, jól eltalált szakaszok miatt született meg a produkció, s a maradék időben jobb híján ismételnek, az énekeseket „szinkronizálják” a táncosok, négy lidérclány fenyegető akkordok alkalmával fel-felbukkan a színpadon.