Egy pojáca és a nők

Megpróbálom minden későbbi Csehov-műtől függetlenül kezelni A pojácára keresztelt újvidéki Platonov-előadást. Ehhez kiindulópontul az integrális és az előadás szövegének összevetése kínálkozik.
A standard csehovi négy felvonásból a mai színházi szokásnak megfelelően két részes előadás lett, a szünet a második felvonás végén van. Csehov négy felvonásának összesen, ha jól számoltam, 83 képéből a Szeredás András készítette változatban (dramaturg: Gyarmati Kata), ismét ha jól számoltam, 55 kép maradt. A húzások következménye, hogy az elhagyott jelenetekkel – az előadás szövegkönyve mintegy egyharmadával kevesebb, mint az integrális szöveg – néhány szereplőről is lemond az előadás. Nincs Petrin, Abram Vengerovics, Ivan Ivanovics, Scserbuk, s nincsenek a névtelen vendégek és a cselédek sem (az utóbbiak közül, dramaturgiai szerepe folytán, csak Kátya szerepel). A képek és a szereplők számának csökkentése tekinthető szükséges formalitásnak, a szöveg karcsúsítása azonban csak részben dramaturgiai vagy terjedelmi, inkább koncepcionális kérdés. Amikor Platonov Csehovnál az első felvonás huszadik jelenetének végén azt mondja: „Megyek! Iszom mindenre. Kiiszom a világ összes vodkáját! Rég nem voltam részeg, be akarok rúgni”, s ebből a Platonovot játszó színésznek (Balázs Áron) csak ennyit kell mondania: „Azt hiszem, ma leiszom magam”, az tekinthető akár terjedelmi jellegű, időt spóroló húzásnak is, bár kétségtelen, hogy hatásosabb annál, amit Csehov ad a színész szájába. Amikor viszont Platonov oldalnyi monológjából (2. felvonás, 2. kép, 15. jelenet) mindössze ennyi marad: „El kell mennem innen. Most azonnal.”, akkor ez az eljárás (amely igencsak emlékeztet Dürrenmattnak eljárására, ahogy a Haláltánc csontra redukált szövegéből megformálta a Play Strindberget) a lényegretörő tömörítés tanítható példájaként említhető. S számtalan ilyen drámai sűrítés található a Szeredás készítette változatban.
Az igazi érdemi beavatkozást azonban nem a fenti sűrítések jelentik, vagy nem is azok a változtatások, hogy például a Gribojedov-hős, Csackij helyett Molière Mizantrópjához hasonlítja Iszak Vengerovics (Huszta Dániel f.h.) Platonovot (alkalmasint mert ez a mai nézőnek többet mond, mint ha a már szinte ismeretlen Az ész bajjal jár című műre utalva példálózik); illetve amikor a 4. felvonás 5-7. jelenetét egyetlen jelenetté sűríti a szöveg átdolgozója. Az előadás alaphangját meghatározó indítás, a koncepciót hordozó központi részlet megválasztása és a megoldást jelentő zárójelenet kialakítása tekinthetők ezen változat koncepciót tartó sarkpontjainak. A Szeredás átírta és a Fodor Tamás rendezte újvidéki Platonov-változat mind a három esetben egyedi megoldást választ.
Az előadás Porfirij Glagoljev (László Sándor) következő mondatával kezdődik: „Mi még udvaroltunk a nőknek, leborultunk előttük… Mert a nő a nemesebb ember. A mi időnkben még voltak eszmei körök, szellemei társaságok. Mi még tűzbe mentünk a barátainkért.” Ennek a több szövegváltozatban talán el sem hangzó mondatnak (pl. az 1980-as Horváth Péter rendezte szolnoki előadásban sem hangzott el, amint az előadást dokumentáló kiadvány tanúsítja) Fodor koncepciójában azonban – bár ekkor erre még nem gondolunk – fontos szerepe van. Különben tipikus csehovi mondat: teljesen jellegtelennek tűnik, holott lényeges információkat tartalmaz. Egyfelől érzékelteti, hogy egy már folyó párbeszédbe kapcsolódunk be, s a mondat vége olyan „horog”, („tűzbe mentünk…”), amelyre az otrombán szellemeskedő Trileckij (Magyar Attila) azonmód ráakadhat („Az a tűzoltók dolga”, ti., hogy tűzbe menjenek). Másfelől véleményt is fejez ki azzal, hogy szembeállítja a (közel)múltat és a jelent („A mi időnkben…még…még”), ezáltal mintegy előlegezi a lehetséges nemzedéki konfliktust, amelynek fókuszában a nő („…a nemesebb /?/ ember…”) áll. Ez a mondat, ha nem is szó, de értelem szerint mindenképpen az előadás záró képében kap szerepet: összerímelteti az előadás kezdetét és végét.
Ezen a ponton, az előadás záró perceiben történik a legjelentősebb változtatás az integrális szöveghez képest. Nemcsak azért, mert az előadás szövegkönyve néhány, mindössze féloldalt kitevő replikasorba tömöríti a dráma negyedik felvonásának 11., 12. és 13. jelenetét, hanem mert ebben az előadásban Platonov nem hal meg. Miután Szofja Jegorovna (Mezei Kinga) rálő Platonovra, de elhibázza, s Grekova (Jankovics Andrea) dulakodik Szofjával, Platonov a földre zuhan, az előadás szövegkönyve ekképpen folytatódik:
ANNA PETROVNA kitépi Szofja kezéből a pisztolyt, és a pamlagra löki Szofja
Jegorovnát
Platonov!
Platonov fölé hajol
PLATONOV mint aki haldoklik
Menjen innen! Hagyjon… Beteg vagyok! Hova lett a doktor?
ANNA PETROVNA Platonov, az isten szerelmére! Michel!…Vizet!
GREKOVA Mentse meg! Mentse meg őt!
ANNA PETROVNA Platonov… Nincs semmi baj… Iszunk egy kis vizet. Fel a fejjel, Serge!
Minden rendbe jön… Fel a fejjel…
SZOFJA JEGOROVNA Én vagyok a bűnös. Én, egyedül.
nekilátnak Platonov föltámasztásának
ANNA PETROVNA Ne veszítsük el a fejünket… Nincs semmi baj… Fölépül…
PLATONOV Most már megértem Ödipusz királyt, hogy megvakította magát… Nagyon fáj a
karom…
Platonov három nő karján lassan kibotorkál.

Az írói változathoz képest alaposan redukált szöveg azonban nemcsak Platonov sorsát intézi másképp, hanem „levegőssége” is szembetűnő: lehetőséget nyújt a jelenet színészeinek, hogy mozgással, gesztussal – „játékkal” töltsék ki, tegyék teljessé a mindössze néhány tőmondatra visszanyesett dialógussort. Miközben Platonov Grekovának dicsekszik, hogy őt mindenki szereti, azok is, mint ez a gátlásos nő, akit megbánt, feltűnik Szofja Jegorovna, s rálő Platonovra. Grekova felsikít, berohan Anna Petrovna (Szorcsik Kriszta) és a két nő lefegyverzi a nőként sértett merénylőt. Megszólal a közben földre zuhant Platonov, és a doktort követeli, a groteszkül „balettozó” együttest alkotó három nő pedig, még mindig a pisztolyt fogva, elválaszthatatlanul összekapaszkodva közeledik hozzá. S miközben a pisztoly Grekova kezében marad, aki egy karosszék ülőkéjére teszi a veszélyes szerszámot (egy mozdulattal meg is igazítja, nehogy a földre csússzon). A mindig határozott és céltudatos Anna Petrovna most dadogva biztatja a férfit („Fel a fejjel… Minden rendbe jön… fel a fejjel… Nincs semmi baj…Fölépül”) és önmagát/önmagukat is. Platonov feláll, ám amint meglátja a feléje irányuló asszonyi karokat, Ödipusz sorsát idézve megadja magát. De míg a három nő, aki féltőn, de birtokolni is vágyón magasba emelt karokkal fogja közre s tereli álmai(k) lovagját, Platonov saját pojácaságához híven, alig hallhatóan, úgy mellékesen megjegyzi: „Nagyon fáj a karom…” Hogy nem történt semmi, csupán egy kis malőr, azt a kezében egy pohár vízzel színre rohanó balfácán Vojnyicev (Nagypál Gábor) tétova, értetelenkedő megtorpanása húzza alá: mi történt? Szinte semmi. Legfeljebb vihar játszódott le egy pohár vízben.
Ha az előadás végének ismeretében felidézzük az id. Glagoljev nyitó mondatát, akkor egyértelmű: nemcsak Platonov pojáca, de az érte hevülő, viaskodó nők sem különbek nála.
A záró kép félreérthetetlenné teszi: ebben a történetben mindenki vesztes. Legkevésbé talán éppen Platonov, hiszen ő már akkor elvesztette élete nagy esélyét, amikor a remélt dicső karrier helyett (egy Byron lehetett volna!) csupán falusi tanító lett. Sokkal inkább tekinthető vesztesnek a hedonista hajlamú hódító, Anna Petrovna, aki a történet kezdetén még magabiztosan magyarázza meg Platonovnak, miért nem zavarja ki a házában levő vendégeket (szívesen megtenné, de nem teheti, mert tőlük függ: „Vagy a birtok, vagy a becsület”, és ő a birtokot választja).
Különben, olvasatomban, ez az előadás kulcsmondata. Az a tartó/hordozó pillér, amelynek – ha az idézett kezdő és záró jelenetet egy folyón átívelő híd két partján álló pillérnek vesszük – a folyó közepén állva kell megtartania a terhet, ami ebben az esetben, emberekről s emberi sorsokról szóló történetben, a birtok és becsület kettősségét, a kettő párhuzamát, illetve szembeállítását jelenti. (A birtok nem csak valós földbirtokot, ingatlant jelent, mint azt Anna Petrovnának Platonovnak adott válasza alapján véljük – bár neki sem csak azt –, hanem az életet, a szerelmet, a boldogságot vagy éppen, az előbbiekkel szoros összefüggésben, a másik birtokbavételét jelenti.)
Egyszerre s együtt egzisztenciális és érzelmi kérdésről van tehát szó.
A végeredmény elszomorító. Mert Anna Petrovna mellett, vele együtt, sorra mindenki csak vesztes. A házasságában csalódott széplélek Szofja Jegorovnától és a gátlásos vegyészhallgató Grekovától – hogy a sorsát mániákusan az elfuserált Byronhoz kötő, három szerelmes nőszereplőt említsem – a nőiesen puhány Vojnyiceven át, aki feleségét vesztette el, a gazdag idős gavallér, Glagoljev grófon, ki Anna Petrovna kezére pályázott, a részeges, élősködő falusi orvoson, Trileckijen (Platonov sógora!), a gazdag, de a társaságból kinézett s ezért kötekedő zsidó egyetemistán, Iszak Vengerovicson és Platonov butácska feleségén, Szásán át egészen Oszipig, a haramiáig – mindenki vesztes vagy legalábbis mélyen csalódott. Ehhez nyújt adekvát látványkeretet a rendező tervezte lepusztultságot jelképező színpadkép és a Janovics Erika tervezte jelmez: az öltözetekben a gazdagok inkább szépek, mint elegánsak, a szegényekről pedig lerí a társadalmi helyzetük. A látványt szolgáló körképben Anna Petrovna ruhái egyszerre emlékeztetnek a régi szép időkre, és jelzik az idő hozta egzisztenciális eróziót. Platonov lezser viselete pedig a környezetétől külsejével is tüntetően elütő modern értelmiségit idézi. Egyetlen kivétel talán Bugrov (Giricz Attila), az újgazdag kereskedő, akinek az ideje majd csak később jön el.
Ezt a minden szereplőre érvényes, jellemző drámai leépülési folyamatot ábrázolja Fodor Tamás újvidéki Platonov-rendezése. Sikeresebben a két-három szereplős jelenetekben, melyekben a szereplők közötti emberi, érzelmi viszonyok mutatnak erőteljesebb drámai hangsúlyokat, s kevésbé az inkább mozaikszerű, mint egységes társasági tablókban, amelyek azonban mindenekelőtt Szorcsik Kriszta (Anna Petrovna) háziasszonyi és játékmesteri ügyességének köszönve sohasem hullanak szét alkotóelemeikre.
A sorozatos veszteségek ellenére az előadás nem tragédia, csupán a komikumot némi szomorúsággal vegyítő tragikomédia, ahogy erre a címváltoztatás is utal, s ahogy ezt az előadás alakulási íve példázza azzal, hogy a hosszabb első rész, melyben a viszonyok, szándékok és az ezeket akadályozó körülmények hálózata létrejön, lassúbb. A második rész pedig, melyben a szereplők egyre inkább szembesülni kénytelenek azzal a szomorú és vissza nem fordítható ténnyel, hogy ők bizony, bármennyire is igyekeznek, csak vesztesek lehetnek – gyorsabb, drámaibb. Ebben a részben a szereplők ugyanis arra ébrednek rá vagy legalábbis ráéreznek, hogy mit veszítenek el: Anna Petrovna a birtokát és mindig vágyott szerelmét, Platonovot, Vojnyicev férj(fiú)i becsületét, Szofja Jegorovna a már helyreállítottnak vélt kapcsolatát Platonovval, Szása a családi fészek melegét, Glagoljev, bár megvette a birtokot, Anna Petrovnát, a mindig zavarban lévő Grekova a felszabadultság Platonovhoz kötött reményét.
És kivétel nélkül önmagukat is, és a (remélt) másikat, a birtokot, akit a nők egytől egyig, a célratörő, határozott Anna Petrovnától az annyiszor megalázott, tyúkeszű, töltött galamb Szásáig, tévesen Platonovban láttak, véltek megtalálni.
Ha abból indulunk ki, hogy ebben a történetben mindenki vesztes, sőt inkább vesztes, mint az életét elfuseráló falusi tanító, akinek nem marad más vigasza és (ön)igazolása, mint hogy előbb az alkalmi Don Juan, majd az ugyancsak alkalmi Mizantróp szerepét játssza el, akkor joggal arra is gondolhatunk, hogy ez az előadás elsősorban nem a pojácának nevezett Platonovról, hanem a többiekről szól. S mikor a záró jelenetben a magát vak Ödipusznak képzelő Platonov a három féltő/ragaszkodó nőtől közrefogva kibotorkál a színről, akkor nem ő, hanem a hölgyek szánalmasak. Öncsalás áldozatai lettek, amikor azt hitték, hogy az öregek, pipogyák, önkelletők között, mert másmilyen, mint ezek, Platonov az igazi, a számukra megmentést jelentő férfi. Holott csak egy pojáca, s az sem biztos, hogy férfi, ahogy a nők képzelték róla, vagy csak játssza az ellenállhatatlan, letaglózó hímet.
A záró jelenetben derül ki, hogy Anna Petrovna büszke öntudattal megfogalmazott válasza: birtok és nem becsület – elhibázott dilemma volt.
Se birtok, se becsület.
Ennek a jól, pontosan végigvezetett, koncepciózus ívnek kiváló színpadi megfogalmazói az előadás színészei, mindenekelőtt Szorcsik Kriszta és Balázs Áron.
Az Anna Petrovnát alakító Szorcsik Kriszta érdeme, hogy az előadás nem(csak) Platonovról szól, hanem erről a szép és gonosz, romlott és vonzó, célratörő és okos, kacér és gátlástalanul csábító nőstényről is, akit a színésznő pontos gesztusokkal, hanggal, jól időzített közbeszólásokkal és sokat mondó hallgatással, elementárisan kitörő vággyal (olykor az előadást erőteljes erotika uralja!) és türelmes visszafogottsággal diagnosztizál, nagyvonalú színészi biztonsággal forrasztja egységes alakká.
Hogy ennek ellenére Platonov nem degradálódik egy érzelmes kurva játékszerévé, ami Szorcsik ellenállhatatlanul perzselő jelenléte miatt könnyen megtörténhetett volna, az Balázs Áron érdeme. Balázs nagy tudatossággal és biztos színészi „ecsetkezeléssel” rajzolja meg Platonov állandóan váltakozó szerepjátszásainak ívét a kezdeti agresszív fölényeskedéstől, amitől minden férfi dühös és minden nő szerelmes lesz, a második rész passzív félreállásáig (ügyelve arra, hogy az átmenet ne történjen váratlanul, hanem belső felismerésből következzék), amit a nők szeretnének kihasználni, a teljes elveszettségig, amiről még nem tudják, hogy ebből nem lesz semmi hasznuk, hogy csupán pirruszi győzelmet arattak. Nemcsak azt fejezi ki a színész, hogy Platonov más, mint a többiek, ezért került a nők érdeklődésének előterébe, de azt is meg tudja mutatni, hogy más, mint aminek véljük, hogy szerepjátszása kiszámított.
Az előadás többi színésze igyekezett megkeresni és célratörően kifejezni az adott szerep legfontosabbnak tartott vonását. A kényszerből vállalt családi/hitvesi nyugalmat a váratlan lehetőség feltűnése után feladó Szofja Jegorovnát Mezei Kinga egzaltáltságot mutató gesztusokkal ábrázolja. Trileckij doktor kiszolgáltatottságot leplezendő léhaságát Magyar Attila kiváló karikírozó készséggel hozza, iróniája fontos ellenpontja az előadásnak. Krizsán Szilvia Szásája a butuska, jótét lélek kedvességét és fárasztó jelenlétét fejezi ki. Jankovics Andrea a zavartság és vágyódás ellentmondásosságát fogalmazza meg Grekovában. Nagypál Gábor Vojnyicevje kezdetben jellegtelenségről, határozatlanságról tanúskodik, de amikor ráébred, hogy becsapták, hogy rajongásig imádott felesége felszarvazta, esetlenségében, igyekvő könyörgésével nevetségesen szánandó lesz. László Sándor Glagoljevéből árad a közhelyszerűség, érthető, ha Anna Petrovnának csak a pénze kell, s nem a gróf maga. A fiát játszó Kőrösi István harsány gesztusokkal érzékelteti a Párizsból jött világfit. Puskás Zoltán Oszipot, az erdei haramiát mindenekelőtt emberként szeretné elfogadtatni. Bugrovként Giricz Attilának csupán néhány találó gesztusra volt ideje. Iszak Vengerovicsként Huszta Dániel f. h. kezdetben szavalva demonstrálja dacosságát, majd Anna Petrovna iránti sóvágását elárulva hiteles. Ferenc Ágota f. h. Kátyája. apró színfolt az előadás végtelenül színes, de egyszersmind egységes palettáján.
Lehet, sőt bizonyos, hogy a Platonov még nem valódi Csehov-dráma, de hogy olyan öntörvényű mű, amelyből kiváló előadás kreálható, azt Fodor Tamás és csapata bebizonyította.

Csehov: A pojáca (Platonov)

Jelmez: Janovics Erika
Díszlet, rendező Fodor Tamás
Szereplők: Balázs Áron, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Magyar Attila, Nagypál Gábor, László Sándor, Kőrösi István, Jankovics Andrea, Krizsán Szilvia, Puskás Zoltán, Giricz Attila, Huszta Dániel f. h. Ferenc Ágota f. h.

08. 08. 6. | Nyomtatás |