Ellenfény Offline - Archívum - 2004 - 2004/8. - Fókuszban - A Színház Társadalmi Elkötelezettsége - Gondolkodásra Késztetni

Gondolkodásra késztetni

Beszélgetés Stefo Nantsou-val

Tom Lycos Kövek című darabját a Kolibri Színházban a szintén ausztrál Stefo Nantsou rendezte, aki 1988 óta foglalkozik színházzal. Nemcsak rendezi, hanem írja is az előadásokat, sőt játszik is bennük. Produkcióikat sokfelé hívják, de a nagy távolságok miatt nem tudunk turnékra menni, ezért inkább megrendezik más társulatokkal is az előadásokat. Így jutottak el Amerikába, Európába, Magyarországra is.
Végvári Viktória

– Gyerekeknek vagy felnőtteknek rendez elsősorban?
– Társulatunk, a Zeal Theatre nem kifejezetten ifjúsági színház, darabjaink mindenkihez szólnak. Felnőtt témákat dolgozunk föl kamaszok számára. Tudjuk, hogy ez a korosztály általában utálja a színházat, igazán csak a zene és a mozi érdekli őket. Mégis abban reménykedünk, hogy fel tudjuk kelteni az érdeklődésüket azáltal, hogy amit nyújtunk az dinamikus, zenés és humoros. Különféle színházi technikák alkalmazásával, cirkuszi akrobatikus mutatványokkal, maszkokkal próbáljuk izgalmassá tenni számukra az előadásokat. 1989 óta 32 darabot csináltunk, ebből Tommal négyet. Mostanában ahelyett, hogy évente két-három új darabot csinálnánk, kétévente készítünk egyet, mert a régiek is nagyon népszerűek.
– Honnan eredt a Kövek ötlete?
– A Kövek egy megtörtént eset alapján készült, nagy vihart kavaró címlapsztori volt Ausztráliában. Komoly vitát keltett, hogy nem vagyunk-e túl elnézőek a kamaszokkal. Amikor szabadon engedték a két srácot, gyakran elhangzott a médiában, hogy szigorúbban kellett volna bánni velük, akár tíz év börtönt is megérdemeltek volna. A másik oldal véleményéről, miszerint nem akartak szándékosan bajt okozni, csak egy kis mókára vágytak, nem igazán lehetett hallani. Az előadásban megpróbáljuk mindkét oldalt megjeleníteni, erről szól a kocsmajelenet.
– Hogyan reagált az előadásra az  ausztrál közönség? Magyarországon szinte sokkolta a nézőket.
– Nálunk sincsenek hozzászokva ehhez a stílushoz. Melbournben, ahol megtörtént az eset, szinte mindenki felismerte a történetet. Előfordult, hogy az előadás után odajöttek hozzánk tanárok, akik tanították a srácokat vagy a családtagjaik, barátaik. Nem mondhatnám, hogy sokkolta, de nagyon érzékenyen érintette őket az előadás. A közönség világszerte azonosulni tud az esettel, hiszen hasonló tragédiák bárhol megtörténhetnek. Ezért nincs nevük a fiúknak.
Ausztráliában az 1970-es évek óta erős hagyománya van a politikai színháznak, ami az 1980-as években még virágzott, majd elhalt. Az a színház, amit Tom Lycos barátommal csinálunk, ennek a határán mozog. Másfajta darabokat is készítünk, de ez a típus a kedvencem, mert ennek a műfajnak nincs túl sok képviselője. Manapság a népesség nagy részét megfosztják a gondolkodás lehetőségétől  azzal, hogy kiragadott tényeket, egyoldalúan tálalt híreket közölnek a médiában. Mi ezt szeretnénk megváltoztatni azzal, hogy egy esetet teljesen feldolgozunk, felvonultatjuk mindkét oldal véleményét, így a nézőinket véleményalkotásra, gondolkodásra késztetjük. Erre a televízió nem képes, mert a történetből legfeljebb szenzációs sztorit csinál.
– Segítik-e a nézőiket ennek a gondolkodási folyamatnak az elindításában  az előadáson túl is?
– Igen. Beszélgetéseket kezdeményezünk a srácokkal, mesélünk az eredeti ügyről és arról, hogyan készítettük a darabot. Ha fogékonyabbak a színház és a dráma iránt, speciális drámafoglalkozást tartunk a számukra. Örülök, hogy a Kolibriben is így van. Ha az ifjúságra vonatkozó törvények érdeklik őket, akkor megvitatjuk a történet kimenetelét a darabban. Időnként saját iskolájukról, lakóhelyükről “sztoriznak”, mert ott is megesnek hasonló tragédiák. Budapesten például hallottuk a történetet a vonatdobálásokról. Ha ebből a történetből készítenénk előadást, a feldolgozás során megkérdeznénk a rendőröket, a mozdonyvezetőt és néhány utast.
– Milyen egyéb témákat dolgoztak még föl?
– Ausztráliában sok tizenéves használ heroint, sok a drog az utcán. Ezt a súlyos témát is hasonló stílusban, humorral közelítettük meg. Készítettünk előadást arról, vajon miért hajlamosabbak a gazdag gyerekek a rasszizmusra, mint az alacsonyabb társadalmi osztályból valók.
– Hogy tetszett a munka a Kolibriben?
– A Zeal Theatre teljesen más rendszerben dolgozik, mint a Kolibri. Itt mindennek megvan a maga felelőse, mi a világosítástól kezdve mindent magunk csinálunk. Súgóval például itt dolgoztam először. Egyszerre nincs minden darabunk repertoáron. Általában havonta más darabokat játszunk.
08. 08. 6. | Nyomtatás |