Mi meg maradtunk

Beszélgetés Juronics Tamással és Pataki Andrással

A Szegedi Kortárs Balett vezetői már az együttes elődjének, az Imre Zoltán vezette társulatnak is a tagjai voltak. Több botrányt is megéltek Szegeden. Látták Ruszt József kivonulását, tanúi voltak Imre Zoltán távozásának (ekkor vették át az együttes irányítását). Művészi eredményeik hozadékaként kidolgozták egy szegedi kortárs művészeti központ tervét. A nagyívű elképzelések megvalósítása helyett azonban 2000-ben a megszűnés szélére sodorta őket a város és a színház vezetése. Ez a válsághelyzet paradox módon a társulat teljes intézményi függetlenségét eredményezte, miközben Szegeden alig játszhattak. Az idei évadtól ismét lehetőséget kaptak arra, hogy rendszeresen fellépjenek a város színházában.
Vazsó Vera

Vazsó Vera: Utoljára az Atlantisz előadása előtti könyvbemutatón találkoztunk. Nemcsak jelen voltatok Gyémánt Csilla Imre Zoltánról szóló könyvének méltatásán, hanem mind a ketten meg is szólaltatok. Ez a gesztus számomra azt jelentette, hogy Imre Zoltán életművét ma is vállalható örökségeteknek tartjátok.
Juronics Tamás: Már csak azért is, mert mind a ketten az Imre-korszak kezdetétől itt vagyunk Szegeden. Én a legelső pillanattól, az együttes 1987-es újjáalakulásától, András pedig fél évvel később, 1988 tavaszán érkezett.
Pataki András: Komoly örökséget kaptunk Imre Zoltántól. Ha esztétikailag sok minden változott is, de a színházhoz való viszonyukat a mai napig ez az időszak határozza meg.
Vazsó Vera: Minek az eredményeként jöhetett létre 1987-ben egy új balett társulat?
Pataki András: Az akkor frissen felújított színházban nyilván felerősödött az a tradíció, amely a próza és az opera mellett a balett tagozatot is pártolta. Ugyanakkor olyan ambiciózus emberek is megjelentek, akik ennek az útját kitaposták. Nem lehet említetlenül hagyni Bokor Roland nevét, aki olajmérnökként járt ide Algyőre, és úgy gondolta, hogy vissza lehet állítani azt az összművészeti gondolkodást, ami a 60-as években vagy korábban is jellemző volt Szegedre. Ehhez akkor a szocialista városvezetés fogadókészséget mutatott. Ugyanakkor volt egy nagynevű táncművész, Imre Zoltán, aki éppen hazavágyott Londonból. Ehhez egyfajta politikai nyitás is társult, az emberek pedig kíváncsivá váltak a nyugati tánckultúrára is, ami addig nem nagyon volt jelen Magyarországon. Szóval szerencsés konstellációk alakították a folyamatot… Manapság sokkal nehezebb létrehozni egy társulatot.
Vazsó Vera: Mennyire volt önálló arculata ennek a balett együttesnek?
Pataki András: Elég markánsan, és Zolinak meghatározó szerepe volt ebben. Nem azért, mert más akart lenni, mint a többiek, hanem azért, mert hozzá hasonló táncos, koreográfus nem volt itthon. Itt voltam az együttes első bemutatóján (Tamás már szerepelt benne, én akkor még Győrben voltam táncos): döbbenetes élmény volt. Már akkor éreztem azt a hihetetlen nyitottságot, ami később is jellemezte az együttes életét. Engem mint táncost ez felvillanyozott. Amikor ideszerződtem, teljesen új szemlélettel, gondolkodásmóddal, táncstílussal, metódussal találkoztam itt. Ekkora nyitottságot sehol máshol nem tapasztaltam. Folyamatos volt nálunk a vendégjárás, koreográfusok jöttek-mentek. Rengeteg hatás ért minket rövid idő alatt.
Vazsó Vera: Mennyiben maradt torzóban Imre Zoltán koreográfusi, együttesvezetői életműve azzal, hogy1993-ban itt hagyta Szegedet, és attól kezdve már csak zenés játékokat koreografált, operát rendezett, de táncalkotóként már nem dolgozott?
Pataki András: Nem tudom, hogy kijelenthetjük-e, hogy itt véget ért az ő táncalkotói életműve. A távozása után nagyon keresett koreográfussá lett, rövid idő alatt a színházi élet szerves részévé vált. Azért is, mert tudott színházban gondolkodni, ugyanakkor hihetetlenül empatikus figura is volt, akivel nagyon könnyű volt szót érteni. Nagy tudású, széles látókörű ember volt, erős egyéniséggel, de szívesen kommunikált velünk is, nyitott volt szinte mindenre. Ugyanakkor az itteni utolsó évében érezhető volt Zolinál egyfajta alkotói válság, ami sajnálatos módon egybeesett a színházon belüli változásokkal. Új igazgató jött, akivel nem tudtak szót érteni. De szerintem az általa elindított folyamatokkal sem tudott már lépést tartani.
Vazsó Vera: Mire gondolsz?
Pataki András: A nyitottság jegyében lehetőséget adott a fiataloknak is, Tamás koreográfusi pályája is így indult. Ugyanakkor Londonból is hívott koreográfusokat, akik az akkori brit táncélet fenegyerekei voltak, ám akik olyan avantgarde gondolatokat hoztak, amit Zoli már csak a koránál fogva sem tudott beépíteni a maga művészi gondolkodásába. Nem tudom, hogy belül ezt hogyan élte meg, mert erről nem igazán beszélt. A színházban pedig nehezen tudta magára venni azt a szerepet, amit Kormos Tibor, az új igazgató szánt neki. Zolit még az önkormányzat nevezte ki, és most igazgatói hatáskör alá került volna…
Juronics Tamás: Folyamatosan olyan helyetekbe keveredett, amelyek sértették a művészi rangját, presztízsét. Ezt nem lehetett elviselni. Az új igazgató – vezetői attitűdjéből fakadóan is – nem úgy közelítette meg Zolit, ahogy az egy ilyen rangú és korú művésznek kijárt volna. Az utolsó évben már elég sokat harcoltunk vele együtt, sokszor kiálltunk érte, kiabáltunk helyette. De akkor már a szervezési, strukturális feladatokban is sokat dolgoztunk, nagyon aktívak voltunk például a pénzügyi kondíciókkal, szerződési formákkal kapcsolatban. Az utolsó évben Zoli sokszor már részt sem vett ezeken a megbeszéléseken, inkább Pesten maradt.
Pataki András: Akkor már rengeteg színházból keresték, Szolnokról, Kaposvárról, a Vígből. Így elkezdett máshol is dolgozni. Picit hagyta is, hogy a mi kezünkbe csússzanak át a dolgok. Amihez hozzátartozik az is, hogy Zoli vezetőként nem volt igazán koncepciózus figura. Ő alapvetően művész ember volt, ezért mindig volt mellette valaki, aki vitte a gyakorlati ügyeket: előbb Bokor Roland, később Krámer Gyuri. A végén vezetőként egyedül maradt, de napi szinten nem nagyon szervezte a társulatot. Ezért szinte törvényszerű volt, hogy a kezünkbe vegyük a dolgainkat, mert úgy éreztük, hogy szét fog esni a társulat. A mai napig homályos előttem, hogy már nem tudott, vagy nem is akart kellő figyelmet fordítani az együttesre. Mintha elment volna a kedve az egésztől. Annak idején Londonban is abbahagyta a táncot, és váltott: elkezdett filmmel foglalkozni. Hasonló váltásnak érzem, hogy a távozása után a színház került az érdeklődése középpontjába.
Vazsó Vera: Imre Zoltán távozásához hasonló botrányos helyzetek időről időre ismétlődnek Szegeden. Négy évvel korábban viharosabb módon Ruszt József is elment innen.
Juronics Tamás: Szegeden valahogy természetesek ezek a kivonulások. Nem nagyon tartja meg a város az embereit. Ennyi év után egyértelműen kimondhatjuk ezt. Időről időre elkezdenek mozgolódni a háttérben bizonyos erők, olyannyira, hogy menekülési kényszere támad annak, akibe végül belekötnek.
Pataki András: Szerintem, aki nem tudja ezt a kétlakiságot (vagy többlakiságot) kiépíteni, amit mi kialakítottunk, az előbb-utóbb elmegy.
Juronics Tamás: Na jó, azért lehet még a mi történetünknek is más a vége.
Pataki András: Elkezdtük a 19. évadunkat, ez talán bizonyíték arra, hogy helyünk van itt.
Juronics Tamás: Én már a 10. évadunkról is ezt gondoltam, mégsem volt bizonyíték semmire.
Vazsó Vera: Nem befogadó ez a város?
Pataki András: Nem igazán. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg minket is szegedinek tekintettek.
Vazsó Vera: Ruszt távozását hogyan éltétek meg? Megérintett-e benneteket 1989-ben az a radikalizmus, ahogy a mestert követve kivonult a színházból a fiatal színészcsapat?
Juronics Tamás: 19 éves voltam akkor, annyi közöm volt a dologhoz, hogy volt egy csajom a színészek között.
Pataki András: Pedig elég erős érzelmeket keltett akkor a városban ez a kivonulás. Az egyetemi ifjúság például határozottan Ruszték mellé állt. (Nagyon sokáig a JATE klubban játszottak.) Ugyanakkor durva hangú falfirkák is megjelentek. Akkor Ruszt-barátokra és Ruszt-ellenségekre oszlott a város. Mi nem igazán éreztük a saját ügyünknek. Annyit éltünk meg belőle, hogy amikor a soros botrány miatt nem játszott a színház, akkor nekünk kellett beugranunk.
Juronics Tamás: Azért Krámer Gyurit, aki Zoli mellett épp a balettigazgató volt, elragadta a lelkesedés. Nagyon mondta, hogy menjünk mi is. Aztán ő ment, mi meg maradtunk.
Vazsó Vera: Rusztot ismertétek, hisz dolgoztatok vele a Büntetések című Korniss-bemutatóban.
Juronics Tamás: Mégsem ismertem őt igazából. A munkának viszont jó hangulata volt, Krámer Gyuri koreografálta a produkciót. Érdekes módon mindmáig ez az előadás teremtette meg a legideálisabb és legszorosabb kapcsolatot a színészgárdával. Azóta sem volt ennyire egységes erő a két csapat közözött. Kapcsolatok szövődtek, barátságok, szerelemek. Azóta is jó viszonyban vagyunk Szervét Tibivel, Kaszás Gézával, Lipics Zsolttal, Bagó Bercivel, Kovács Lajossal.
Pataki András: Jó munka volt, bár a közönséget megosztotta. Nekünk viszont tényleg ez volt az első összszínházi produkciónk, amelyben nem statisztálnunk kellett a színészek mellett. Mi ugyanis skizofrén helyzetben éltünk: amellett, hogy csináltuk a saját előadásainkat, a többi tagozatot is ki kellett szolgálnunk. Miközben a saját műfajunkban a valódi súlyunknak megfelelően kezeltek bennünket, egy operettben mopndjuk 8. fáklyavivőként kellett helyt állnunk.
Vazsó Vera: Volt két év, amikor Ruszt és Imre Zoltán is Szegeden dolgozott. Ismerték egymást? Tartották a kapcsolatot?
Pataki András: Nekem nincsenek ilyen emlékeim.
Vazsó Vera: Győrben zendülés váltotta le Markó Ivánt, a Szegedi Balett esetében inkább evolúciónak tűnik a vezetőváltás. A társulaton belüli formáció, a 90-től működő Stúdióbalett úgy is értelmező, hogy itt Imre Zoltán lehetőséget teremtett a potenciális utódok megerősödésére. De úgy is, hogy kiharcoltátok azt a terepet, ahol kipróbálhatjátok magatokat.
Pataki András: A bennünk lévő ambíciókra Zoli nyitottsággal reagált: hagyta, hogy csináljuk a saját dolgainkat. A függetlenedés vágya valahogy végigkíséri az életünket. Akkoriban a tagozati lét hihetetlenül nagy béklyót jelentett, amiből valahogy ki akartunk lépni, és a saját életünket szervezni. Így jött létre a Stúdióbalett, amiből – külső körülmények hatására – végül evidensen alakult ki a Szegedi Kortárs Balett.
Vazsó Vera: Át akartátok venni Imre Zoltán helyét, vagy magatok is meglepődtetek, hogy ilyen helyzetbe kerültetek? Készültetek a váltásra? Vagy hirtelen kialakult egy válságszituáció, amiben cselekedni kellett?
Juronics Tamás: Sokan faggattak már bennünket erről a történetről, amit talán nem is tudunk pontosan elmesélni, mert mi csak az egyik oldalát éltük meg. A szétválás után érezhető volt Zoli és a barátai részéről valamifajta sértettség, ami a mai napig is tart. Például abban, hogy Imre Zoltán szellemi öröksége általában elkerül minket, ami elég rosszul esik nekem, már csak azért is, mert tényleg közel álltam Zolihoz, az asszisztense voltam éveken keresztül, ő is segített engem abban, hogy elinduljak… A mi oldalunkról nagyon egyszerű a történet. 1993 tavasza volt. Abban az évben már gyakorlatilag mi vittük Andrással az ügyeket, miközben egyre erősebbé vált bennünk a gondolat, hogy saját társulatot kell alakítanunk. Akkor azt gondoltuk, hogy mi fogunk elmenni, és Budapesten csinálunk saját együttest. Tárgyaltunk is az akkor alakuló Művész Színházzal, hogy befogadjanak bennünket. Nagyon aktívak, ambiciózusak voltunk, önálló szemlélettel, saját arculattal szerettünk volna rendelkezni. Ebben a helyzetben jelentette be Zoli számunkra is teljesen váratlanul, hogy felmond. Így vált feszítő kérdéssé, hogy mi is történjen. A budapesti szervezkedésünknek nem lett konkrét eredménye, itt meg úgy éreztük, űr marad Zoli távozása után. Logikusnak éreztük, hogy nem szabad eldobni azt a lehetőséget, ami Szegeden adódott, csak azért, mert harcolni kell érte. Igazából nem gondoltam arra, hogy konfliktus lesz ebből. Zoli menni akart, és egy szót nem szólt, egy pillanatig nem dolgozott azon, hogy elvigye innen valahová a társulatát.
Pataki András: Nagyon nehéz ezt utólag a helyére tenni, nyilván rengeteg belső motivációja volt Zolinak, hogy miért is nem akart ezért az ügyért komolyabban kiállni.
Juronics Tamás: De azért meglepődtünk, amikor Kormos Tibor hajlandó volt kinevezni bennünket a balett élére, hisz igazából mi konfrontálódtunk vele korábban. Folyamatos veszekedésben voltunk.
Pataki András: És azután is, hogy kinevezett bennünket.
Juronics Tamás: Nem is lett igazán botárny Zoli távozásából. Utólag hallottam, hogy az a hír járja, hogy mi kifúrtuk őt. Ez nagyon rossz ízű híresztelés, amit a mai napig nem tudok kezelni. 
Pataki András: 1993 nyarán a szabadtéri játékokon Zoli még készített egy előadást, részben az Operaház, részben a Szegedi Balett táncosaival. Akkor mi el akartuk őt búcsúztatni, de azt mondta, hogy ne tegyük, mert akkor nem tud majd visszajönni. Azután mégsem keresett bennünket. Csak élete utolsó évében jött le megnézni egy előadásunkat.
Vazsó Vera: Amikor 1993-ban átvettétek az együttest, és Szegedi Kortárs Balett néven folytattátok, menyiben kellett – strukturális és művészi értelemben –  elölről kezdeni a társulat felépítését?
Juronics Tamás: Teljes mértékben, hisz több táncos is elment. Volt egy nyarunk arra, hogy felépítsünk egy új társulatot. Már akkor is alig lehetett normális kortárs táncost találni, most meg már egyáltalán nem lehet, főleg fiút nem. Így külföldről hoztunk táncosokat. Ráadásul én elég markánsan kettéosztottam a társaságot. Határozottan megrostáltam, hogy ki lehet a balett tagja, és kik azok, akik csak a tánckarban kaphatnak szerepet.
Pataki András: Az önkormányzat ugyanis végre művészileg önállóvá tette a társulatot. Gazdaságilag ugyan nem váltunk függetlenné, de önálló tagozati státust kaptunk. Végre nem tánckarként működtünk.
Vazsó Vera: Azt hiszem, elég markánsan meghatároztátok a szegedi együttes új arculatát, ne csak a névváltoztatással, hanem a műsorpolitikával, a darabok, a meghívott koreográfusok kiválasztásával is.
Juronics Tamás: Fontos korszak volt. Nagyon friss volt az a mozgásrendszer, amit elkezdtünk tanulgatni. Ezt akartuk erősíteni minden meghívott koreográfussal, Valóban egy saját arculattal rendelkező együttest akartunk létrehozni, mert akkor ez nagyon fontos volt számunkra.
Vazsó Vera: Rövid idő alatt a figyelem fókuszába került az együttes. Ti is sikertörténetként éltétek meg ezt a korszakot?
Juronics Tamás: Nem tudom igazán ezt a korszakot értékelni, mert akkor 24 éves voltam, és nekem csak egy agresszív lendületem volt, semmi más. Hajtott az az óriási erő, ami bennem volt. Még legalább öt évig azt sem tudtam, hogy mi történik velünk, csak azt éreztem, hogy nyomjuk, csináljuk…
Pataki András: …és miközben művészileg nagyon sikeresek voltunk, állandóan hadakoznunk kellett a feltételekkel. Ez gyakorlatilag a 2000-es elválásunkig így ment.
Juronics Tamás: Rendesen feszegettük a strukturális kereteket. 93-ban alapítványt hoztunk létre, amit akkor még senki nem csinált. Ezen keresztül kezdtük el szervezni a budapesti és a külföldi előadásainkat.
Vazsó Vera: Hogy ne szívhassa el a pénzeteket a színház?
Juronics Tamás: Kezelni sem tudta. A közalkalmazotti törvény miatt a színház nem tudta megoldani a turnékat. Meg is szűnt a tájolás minden vidéki színházban, mert se megfizetni, se munkára kötelezni nem tudták az embereket. Mi ezt az alapítványon keresztül, plusz pénzekkel oldottuk meg. Ez jól működött egy darabig, de egyszer csak jött egy új gazdasági igazgató, aki alapjaiban kérdőjelezte meg a munkánkat.
Pataki András: Nem azt állapította meg, hogy rugalmasabbá, életképesebbé tettük a társulat munkáját, hanem azt, hogy a színház vérét szívjuk, miközben saját bevételeink is vannak.
Juronics Tamás: Később a pályázati pénzekből komoly milliókkal támogattuk az alapítványon keresztül a bemutatóinkat, mert a költségvetésünkből kisebb rész jutott erre a célra. De ez sem volt elég a színháznak, hogy békén hagyja a tevékenységünket.
Vazsó Vera: Nem volt olyan érzésetek, hogy váltani kellene?
Juronics Tamás: 1999-ben már egyértelműen azt gondoltuk, hogy teljesen függetlenednünk kellene a színháztól. Akkor még a legtöbb előadást Szegeden játszottuk, de egyre több meghívásunk volt Pestre is, külföldre is. Ekkor kezdtük el mondogatni, hogy adják ide nekünk a Szeged belvárosában található Korzó mozit, mert úgyis be fogják zárni.
Pataki András: Akkoriban már szó volt a Kamaraszínház bezárásáról is, ami nekünk a fő játszóhelyünk volt. Közben a színházban is egyre kevésbé tekintettek minket művészeti tényezőnek. Ezért kezdtük el nézegetni a Korzót, a függetlenedésünknek ez lett volna az alapja. Úgy nézett ki, az önkormányzat is támogatna. Ezért tavasszal kidolgoztuk a Korzó mozi működtetésének koncepcióját. Komoly gazdasági és művészeti elképzeléseket raktunk le az asztalra.
Juronics Tamás: Meg építészetit is.
Pataki András: A Korzó mozit mint kortárs művészeti központot képzeltük el.
Juronics Tamás: Kortárs zóna lett volna a neve.
Pataki András: A szegedi köztudatban elterjedt nevét is meg akartuk tartani. Kor-zó – kortárs zóna.
Juronics Tamás: Nagyívű elképzeléseink voltak. Tényleg forradalmi lépés lett volna, ha a város közepén, egy nagyon jó térrel rendelkező, már bevezetett kulturális intézmény kortárs művészeti centrumként működhetett volna tovább. Befogadó színházként képzeltük el, aminek lett volna egy saját társulata is, a Szegedi Kortárs Balett. De befogadtuk volna a könnyű- és kortárs zenét, a színházból pedig azokat az irányzatokat, amelyek egyébként is jelen vannak Szegeden a nyári alternatív színházi fesztiválon.
Pataki András: Vissza akartuk hozni a jazznapokat is, amely akkor éppen szünetelt.
Juronics Tamás: Óriási lett volna...
Pataki András: 2000 májusában azonban megszületett a politikai döntés, hogy a város vezetése nem látja megvalósíthatónak az elképzelésünket. Felbiztattak bennünket, aztán ejtették a tervet. Pedig mindent előkészítettünk. A minisztériummal tárgyaltunk, hogy miképp lehet leválasztani és átirányítani a Korzóba a színház költségvetéséből azt az összeget, amit mi használunk fel. Az akkori színházfinanszírozási rendszerben forradalmi konstrukció lett volna, hogy a költségvetés 50 %-át a saját bevételekből mi biztosítottuk volna.
Juronics Tamás: Nem emlékszem, hogy kimondták-e azt, hogy nem akarják ezt a konstrukciót. Vagy csak azt mondták ki, hogy kirúgnak minket?
Pataki András: Kimondták. Ezért próbáltunk meg tárgyalni Korognaival a következő évi működésünkről. Még mi kezdeményeztük azt a találkozót, amelyen aztán a Károly kirúgott minket. Nem emlékszel?
Juronics Tamás: Én csak arra emlékszem, hogy mennyire megalázó helyzet volt. Az volt az az évad, amikor ősszel A csodálatos mandarint csináltam, tavasszal pedig a Sztravinszkij-estet mutattuk be. Nagyon sikeres évadunk volt.
Pataki András: Több díjjal.
Juronics Tamás: A Tavaszi Fesztiválon a Sztravinszkij-estért megkaptuk a legjobb társulat díját, Szegeden pedig több Dömötör-díjat is kaptunk: a Mandarin lett a legjobb rendezés, a Kortárs Balett pedig a legjobb csapatmunka díját nyerte el. Ezt a helyi közönség közvetlenül szavazza meg. A díjkiosztás május 27-én, szombaton volt – úgy éreztük, most tényleg megy velünk a szekér –, hétfőn pedig kirúgott minket a Károly, arra hivatkozva, hogy nincs közönségbázisunk...
Vazsó Vera: A hozzá nem értés vagy a háttérben meghozott politikai döntés mondatta ki ezt vele?
Juronics Tamás: A mai napig nem tudjuk.
Pataki András: Miután közölte velünk Károly a döntést, rögtön ráültünk a telefonra, hívtuk a sajtót, színházakat, szakmai összefogást próbáltunk elérni, meg azt, hogy hatalmas visszhangja legyen az ügynek. Bodolay Géza még aznap visszahívott bennünket, hogy játszhatunk Kecskeméten, Megyeri is hívott a Tháliába. Közben iszonyatossá duzzadt a botrány. A helyi erők tüntetést szerveztek mellettünk, 600 ember vonult a színház elé, és követelték, hogy maradjunk. Ekkor politikai szintre is átkerült az ügy: a városi ellenzék rögtön interpellált, hogy ezt nem lehet megcsinálni a Kortárs Balettel. Meg hogy mi várhat ezek után Szeged kulturális életére, ha ilyesmi megtörténhet?
Vazsó Vera: Menyire volt reális esélye annak, hogy megszűnik az együttes?
Pataki András: Akkor nagyon.
Juronics Tamás: Beszéltünk már ezekről az elvonulásokról, forradalmakról, Rusztról meg Imre Zoliról. Ők hasonló helyzetben egyszerűen elmentek, itthagyták a várost. Ezzel szemben mi nem adtuk fel azt, amin éveken keresztül dolgoztunk. Nem engedtük, hogy elvesszen az, amit elértünk. Pedig személyesen én is nagyon megsértődtem. Akkor az volt a forradalmi tett a részünkről, hogy kitartottunk a munkánk mellett. Volt bennünk egy erős dafke.
Pataki András: A botrány, főleg a közönség demonstrálása után senki nem akarta a Szegedi Kortárs Balett megszüntetésének felelősségét vállalni, így megkezdődött a csendes visszavonulás. 2000 nyara azzal ment el, hogy az önkormányzattal meg a színházzal tárgyaltunk. Szeged városa kinyilvánította, hogy szüksége van a társulatra – ehhez bizonyos pénzkeretet is biztosítottak, tulajdonképpen így váltunk önálló költségvetésű, független együttessé –, de a színházigazgatóra bízta, hogy milyen gyakran enged bennünket színpadra.
Vazsó Vera: Ezután évi ötöt játszhattatok Szegeden.
Juronics Tamás: Csak négyet.
Pataki András: Lehetetlen helyzet alakult ki: itt voltunk és mégsem. Barátok, ismerősök kérdezték, hogy milyen Kecskeméten. Magyarázgatni kellett, hogy mi továbbra is Szegeden élünk, itt járunk gyakorolni, próbálni, Kecskeméten csak játszunk, mert itthon ezt nem tehetjük meg.
Juronics Tamás:  Hihetetlen mélypontok adódtak ebből a helyzetből. De örömélményem sem lesz akkora többé, mint a Carmina Burana szegedi bemutatója volt, pontosan egy évvel később, 2001 májusban. Volt egy óriási közönségbázisunk, amely ismét demonstrálni akart mellettünk, hatalmas sorok álltak a pénztárnál, zsúfolásig megtelt a nagyszínház, az előadás végén pedig 25 percig tapsoltak állva az emberek.
Pataki András: Közben kikerültünk a piacra, tehát ki kellett találnunk, hogyan tudunk megélni, miből lesznek fizetések, előadások, új bemutatók. A színházból évi 35 millióval raktak ki bennünket, a többit magunknak kellett megkeresnünk. Szerencsére bejött az együttműködés Kecskeméttel, a Tháliával. De az is felerősödött bennünk, hogy nekünk itt Szegeden kell bebizonyítnunk, hogy iszonyatos nagy igazságtalanság történt velünk.
Vazsó Vera: A hontalanság évei nem törték meg a korábbi művészi lendületet?
Juronics Tamás: Nem tudok erre válaszolni. Én ugyanúgy folytattam tovább a munkát, mint addig, az alkotói hozzáállásom nem változott. Ugyanakkor ez a korszak nagyjából egybeesik az 1997 körül induló folyamatokkal, amelyek egyfajta kommercializálódást teremtettek a kulturális életen belül. A kereskedelmi tévék elterjedésével minden a popularizálás irányába mozdult el. Itt érzek sokszor konfliktusokat, de ezt majdnem minden alkotó érzi.
Vazsó Vera: Hogy mennyire kell elmenni a kommersz felé?
Juronics Tamás: Hogy mikor mennyire kell. Piaci helyzetek vannak, amelyeket társulatvezetőként és alkotóként is figyelembe kell vennem. Nem mindegy, hogy melyik bemutató mennyiből jön létre, hova, milyen közönségbázis számára készül. Ezekre én tekintettel vagyok. Amikor a Szegedi Szabadtéri Játékokra csinálok egy előadást, akkor tudom, hogy esténként négyezer embert kell becsalni, és jó lenne, ha tetszene is nekik az előadás, hogy legközelebb is dolgozhassak ott. Vannak ilyen helyzetek. Így jött létre az Új világ című darab, ami szinte teljesen kommersz. De a Várszínház refektóriumában épp az ellentétes oldalunkat mutatjuk be, ha ott kapunk fellépési lehetőséget. Nem hiszem, hogy ezzel baj lenne. Szinte élvezem néha, hogy teljesen különböző irányokba lehet elmozdulni.
Vazsó Vera: Minek köszönhető, hogy visszajöhettetek Szegedre? Személyes igazgatói döntésnek? Vagy a városvezetés hozzáállása változott meg?
Juronics Tamás: Maga a városvezetés is megváltozott. Már másokkal kell tárgyalnunk. Közben mi is alakultunk a helyzethez, a politika is alakult hozzánk.
Pataki András: Az új városvezetésnek kezdettől fogva érdeke volt, hogy normalizálja a helyzetet, de ezt egyetlen lépéssel nyilván nem lehetett megtenni, mert közben mi is nagyon eltávolodtunk a régebbi működésmódtól. Nekünk sem lett volna jó, ha ugyanabba a helyzetbe kerülünk vissza, amelyből a konfliktusaink származtak. Közben kiépítettünk egy csomó más kapcsolatot is, amit ápolnunk kell.
Vazsó Vera: Gondolom, Kecskemétet nem adjátok fel.
Pataki András: Nem. És másképp kell Szeged életének a szerves részévé válnunk, mint amilyen szerepet korábban betöltöttünk.
Juronics Tamás: Székhelyi Jocóval, a mostani igazgatóval általában könnyebb, néha nehezebb. De benne nincsenek falak, így lehet tárgyalni vele.
Pataki András: A Kamaraszínház újbóli megnyitása is lehetőséget ad a visszatérésre. Nekünk mindig is az volt az igazi bázisunk.
Vazsó Vera: Van valamiféle programotok, hogy mit akartok elérni egy év alatt, két év alatt, öt év alatt?
Pataki András: Efféle ötéves tervekben korábban sem gondolkodtunk.
Juronics Tamás: Most elég nagy pörgésben vagyunk. Nagyon sok feladatunk, megbízásunk van, rengeteg előadást tartunk, emiatt nem marad idő ilyen hosszú távú tervek átgondolására, előkészítésére. Egy 12 tagú együttes számára iszonyú nehéz egy évben 80 előadást csinálni kilenc különböző produkcióból. Ez rengeteg munkával jár, miközben velünk együtt négyen vagyunk az irodában. Sodornak bennünket a napi ügyek, ezért nem is gondolhatunk távlati célok megfogalmazására.
Vazsó Vera: Szeretnétek ilyen sokat játszani? Vagy ez kényszer?
Juronics Tamás: Részben költségvetési kényszer, mert bevételt kell termelnünk. Másrészt meg jelenlét kérdése is. Ha már van kapcsolatunk egy színházzal, azt nem akarjuk feladni. Nagyon fontos a budapesti jelenlét, amit fejlesztenünk is kell. Fontos játszani a Várszínházban, még fontosabb a Művészetek Palotájában: én nagyon szeretem magát az épületet is, de súlya is van annak, ha ott lépünk fel. Ezért viszünk oda produkciókat.
Pataki András: Most egy kicsit sok helyen kell jelen lennünk. Ez kemény munkát igényel.
08. 08. 7. | Nyomtatás |