Sziszüphosz visszavág?

EDIT 2008 Táncfilm Fesztivál

Minden, ami szem-szájnak ingere - ez volt az ember első gondolata, amikor a Budapesti Őszi Fesztivál egyik ajánlataként az EDIT 2008, vagyis a IV. Nemzetközi Táncfilm Fesztivál idei programfüzetét áttekintette. A szervezők ugyanis az egymással párhuzamosan futó tánc- és dokumentumfilmek előtt, közben és után táncelméleti szabadegyetemmel, táncakciókkal, táncfilmkészítő workshoppal és kerekasztal-beszélgetésekkel kívántak kedveskedni a kortárs tánc iránt érdeklődőknek és a szakma művelőinek. A negyedik napra azonban kiderült: itthon mindez még túl szép, hogy igaz legyen.
Barta Edit | 08. 11. 2.

Igaz, nem indult zökkenőmentesen a fesztivál. Az első nap technikai malőrjeit és az elmaradt kerekasztal-beszélgetést mindenki a nyitónap bájának tekintette; azonban a fesztivál pechsorozata nem várt módon folytatódott. Bár a műszaki hibákat minden egyes alkalommal sikerült kiküszöbölni, a különböző okokból, gyakran a gyér érdeklődés miatt elmaradt beszélgetéseket már nem lehetett bepótolni. Az egyetlen beszélgetés, amit meg lehetett volna tartani, az épp az említett nyitónap kerekasztal-beszélgetése volt, a magyar táncfilmek alkotóival. A magyar filmek vetítését átszőtték a technikai hibák - elcsúszó hangok, elhomályosuló képkockák -, de a szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy a nézőket és az alkotókat kárpótolják: a csütörtöki vetítés után azonnal megtudhattuk, hogy a blokk filmjeit vasárnap este ingyenesen megismétlik. S mivel az alkotók többsége közvetlenül a vetítés alatt-után elmenekült a helyszínről, a beszélgetést áthelyezték a vasárnapi vetítés utáni időpontra. Vasárnap estére aztán az is kiderült, hogy az alkotók eltérő okokra hivatkozva - külföldi és hazai fellépések, elutazás - nem tudnak megjelenni a beszélgetésen. (Tisztelet a kivételnek.) Elgondolkodtató, miért nem vállalták az eredeti időpontra szervezett beszélgetést, amikor minden feltétel adott volt: rengeteg kíváncsi néző, a beszélgetés moderátora és nemkülönben a fesztivál nyitóhangulata? S miért kellett fejet bólintani a vasárnapi kerekasztal-beszélgetésre, ha tisztában voltak azzal, hogy az aznapi beszélgetést nem tudják elvállalni?

Ha számot vetünk tehát az idei fesztivállal, az egyik szemünk sír, a másik nevet; az EDIT főprogramjában ugyanis a fenti okok ellenére is akadtak szép percek. A táncfilm-készítőknek az a vágya, hogy dokumentációs célból rögzítsenek egy előadást, ma már a múlté. A táncfilm önálló műfajjá nőtte ki magát, és rengeteg értelmezési lehetőséget hordoz magában. Az idei fesztiválon akadtak az alkotók között olyanok, akik a szabadba vitték ki a táncot, s voltak olyanok is, akik a táncot is maguk mögött hagyva a testet állították a középpontba.

 

Ultima_Vez-Here_after

Ultima Vez: Here After 

 

A fesztivál legemlékezetesebb darabja kétségtelenül az Ultima Vez táncfilmje volt. A Here After egy őszinte hangvételű, posztfreudiánus táncfilm, melyben szülők gyilkolják gyermekeiket, s gyermekekben kél vágy a szülők meggyilkolására; a közösség minden tagjának múltjában ott lapul a titok, ami elől menekülni szeretne. Megrázó, már-már brutális párbeszédeivel és képi beállításainak szépségével (nemkülönben remek koreográfiáival és táncosaival) Vandekeybus filmje arra mutat példát, hogyan lehet egy műalkotást egy másik esztétikai közegbe „átültetni" anélkül, hogy sérülne az értelme. (Vandekeybus Puu című, Szingapúrban bemutatott darabjából készítette táncfilmjét.)

A fesztivál nemzetközi rövidfilmjei között több kísérleti munkával találkozhattunk, kevesebb kiforrott, „fogyasztható" darabbal; közülük is a rövidebb, néhány perces filmek arattak nagyobb sikert - feltehetően dramaturgiai feszességük miatt. Hogy egyetlen jó ötletből is születhetnek bravúros formai megoldások, ezt bizonyította a Fragmentations című belga-ausztrál koprodukció vagy a japán Nagi Noda rövidfilmje, az I love your face. A Fragmentations-ben két férfi az újságolvasás és a kávéfogyasztás alternatív megoldásait demonstrálja, az I love your face pedig a megmutatás-eltakarás gegjére épít. Philippe Saire rövidfilmjeiben (Cartographies) táncosai különböző közterületek és hétköznapi tárgyak művészivé tételére vállalkoznak. Saire-t elsősorban a test és a tér egymáshoz való viszonya érdekli, a Cartographies 7.-ben zöld ruhás műtősfiúk törnek be egy régi, klasszicista épület kertjébe; táncukkal feltérképezik, majd birtokba veszik a tájat. A Cartographies 9.-ben egy idős férfiakból álló petangue-társaság mindennapjaiba pillanthatunk be, akiknek Saire egy egyszerű koreográfiát próbál betanítani. „Darabjuk" a férfiak által mindennap használt petangue-os mozdulatokra épül - ám amikor tudatosan kellene alkalmazniuk ezeket a mozgásokat, a társaság tagjai képtelenek reprodukálni azt.

A hagyomány továbbéléséről és a táncban rejlő ősi erőkről vall a Quarantine. Egy tüllberakásokkal díszített, fehér szoknyás néger fiú táncának vagyunk szemtanúi, mozgásában az afroamerikai törzsi táncok jellegzetes ugrásai és a kortárs tánc elemei keverednek. Nagyapja a ház emeletéről figyeli unokáját, a film végén szimbolikusan ruhát cserélnek. Milyen titkokat rejt magában a személyiség? Árulkodhat-e a test a lélekről? A Characterben egy mozdulatlanul álló lány kifejezéstelen arcát látjuk, a vetítést egy-egy pillanatra egy sötét szoba képe szakítja meg, ahol épp egy erőszakos cselekedetet hajtanak végre.

Akadtak esztétizáló és formalista táncfilmek is a rövidfilmek között, melyek a mozdulatot és az emberi testet tették a filmek főszereplőjévé. A Variations on a line egy fehér, üres szobában játszódik, a film táncosnőjének mozgását - aki egy festett, sötét vonalon táncol - különböző nézőpontokból veszi a kamera. A puha, meleg fények, a szokatlan kameraállások és a nő mozgásának szépsége teszik egyedivé a spanyol rendező, Miquel Angel Raió filmjét; a kamera fokozatosan közeledik a táncoló alakhoz, akinek mozgását végül teljesen lelassítva, elemeire bontva követhetjük végig.

A nemzetközi rövidfilmekhez hasonlóan a magyar táncfilmek is eltérő módon - és színvonalon - közelítették meg a táncfilm fogalmát. Az NKA 2007-ben először írt ki pályázatot táncfilm készítésére; ezek közül négy munka készült el a fesztivál időpontjáig: Duda Éva, Gaál Mariann, Molnár Zoilly és Zambrzycki Ádám filmje. A Friss MuNKA elnevezésű blokk előtt levetítésre került Fehér Ferenc és Csernák Boldizsár egy-egy táncfilmje is.

Hogy Fehér Ferenc alkotói világától nem áll távol a videotechnika, ezt a Finita la Commediás korszakából és az azóta készült koreográfiáiból is tudjuk. Az Amper&Juice egy nyomasztóan zárt fürdőszobában játszódó kamaradarab, mely Fehér színpadi munkáihoz hasonlóan egy ösztönöktől fülledt, alapvetően zsigeri világot mutat be. Fehér filmjét inkább kísérleti filmnek nevezném, mint táncfilmnek; ugyanakkor az Amper&Juice Fehér alkotói világába szervesen illeszkedik bele.

 

arena-fekvo2

Duda Éva: Aréna

 

Duda Éva egyik legsikeresebb koreográfiájából, az Arénából készített filmes adaptációt. Míg a darab színpadi változatának mélységét az adta, hogy nem lehetett egyetlen értelmezéssel felruházni, addig az Aréna táncfilmként leszűkíti az eredeti darab jelentéstartományait. „A tér-specifikus adaptáció egy kitaszított lány történetét, a kívülállóság és kirekesztettség absztrakt ábrázolásán keresztül egy közösség felbomlásának és változásainak stációit, pillanatait tükrözi." Az Aréna táncelőadásként működőképesebb, „témája alkalmasabb" a táncos elbeszélésmódra. Sok képi toposszal találkozunk a filmben, amely eltávolítja eredeti témájától a darabot, ráadásul a filmvásznon a táncosok önkéntelenül is színészi feladatokhoz jutnak, melyeket nem sikerül minden egyes alkalommal megfelelően kivitelezni.

 

edit2008

Gaál Mariann: Barbakán

 

Gaál Mariann Barbakánja felerősíti az ember táncfilmekre érzékeny szenzorait; a Barbakán nagyszerűen egyesíti a filmes látásmódot és a tánc celluloidon is látványos elemeit. A cím a film által rögzített táncesemény helyszínére utal, a barbakán egy kőből épült bástya, mely egy-egy nőt zár magába. A sok vágás, az olykor szemből, olykor felülnézetből vett táncosok (Réti Anna, Domonkos Flóra) mozgása, a szűk képkivágások csak növelik a két nő szabadulni vágyását. A közeli kameraállások miatt nem láthatjuk teljes egészében a helyszínt, azt sem tudjuk, hogy a két nő egyszerre van-e a térben, vagy egymástól elzártan. Ez a térrel való játék teszi filmszerűvé a Barbakánt, hiszen a rendezőnek/operatőrnek lehetősége van arra, hogy csak azt mutassa meg nekünk, amit ő akar. A színpadon mindez lehetetlen lenne - ott minden látható. A film utolsó egységében kiszélesedik a kép, a táncosnők egyetlen térbe kerülve ismétlik korábbi mozgásukat. Ugyanakkor a Barbakán egy újabb értelmezési lehetőséget is magában hordoz: a barbakán maga a táncoló személy, aki képes szavak nélkül is beszélni és kitörni a néma várból.

Molnár Zoilly és Sztripszky Tamás Üvegváros című koreográfiája Prágai Tamás azonos című novellájából készült. A filmben sok a vizuálisan kevésbé értékelhető kép, pl. a sötét szobában fekvő nő haja; a paraván mögött mozgó alakok árnyéka nem tud áttörni a vásznon, az alkotók szándéka ellenére sem. Zambrzycki Ádám Meeting Point című, könnyed, ugyanakkor dinamikus táncfilmje pont az, aminek látszik. A film főszereplője, Kevin Turner - akivel Zambrzycki korábban már táncelőadást is készített - szinte belerobban a fekete-fehér film artisztikusságába. A kamera egy szűk folyosón halad végig, s veszi szemből Turner erőtől duzzadó táncát, aki olykor kilép a képmezőből, megölel egy poroltókészüléket, táncával birtokba veszi az egész teret. A két alkotó újbóli találkozási pontja a néző számára egyszerre látható és láthatatlan: közös munkája eredménye pereg a filmvásznon, miközben Zambrzycki mindvégig a kamera, a felvevőgép mögött marad.

Veszélyes játékot űzött az idei EDIT progresszív programjaival, de bízom benne, hogy a következő években a mostaninál - az érdeklődők és az alkotók körében is - népszerűbb fesztivállá növi ki magát.

 

A fesztiválról másfajta megközelítések is olvashatól az interneten:

Horeczky Krisztina: Egy kicsi mozgás...

Sisso: EDIT újratöltve