Dalok a mélyből, avagy teletabik a tárnában

PLACCC Fesztivál: Mindenütt jó - Soharóza kórus

A második éve megrendezett PLACCC Fesztivál a tavaly meghívott külföldi helyspecifikus színházi előadások után idén két (részben) hazai alkotócsoportot választott be a színházi programjába: Ardai Petra és Luc van Loo A hely, ahová tartozunk című dokumentumszínházi akcióját és a Soharóza kórus Mindenütt jó című barlangtúrával egybekötött „szlengblog operáját".
Fehér Anna Magda | 09. 10. 12.
A fesztivál szervezőinek eredeti elképzelése szerint mindkét előadás az otthonosság témájáról gondolkodott volna, ám a Mindenütt jó csak címében utal az egykori tervekre, alkotói külön utakra tévedtek... a megmihájlott szituban a föld alá dzsaltak, ahol Nyelvész Józsi vakerját vakerolják okosba, a skubizók meg kamillázhatnak, hogy mi a retek ez...

Végigolvastam Nyelvész Józsi szleng blogját, ahol olyan szavakat gyűjtenek csokorba, és magyaráznak meg rövid szócikkekben, illetve példamondatokban, amelyek bizonyos hazai szubkultúrákban közszájon forognak. Ennek a blognak a szókincse volt a kiinduló pontja a Mindenütt jó című előadás szövegének. Ez esetben előbb volt meg a szó, mintsem a mondat, a történet, amit ki akarnak fejezni vele. Juhász Kristóf (a Szputnyik Hajózási Társaság és Viselkedéskutató Labor munkatársa) írta meg az előadás librettóját. A legtöbb néző számára valószínűleg érthetetlen tömörségű szleng-szöveg állítólag ókori tragédiákat idéz meg: a városlakók és kentaurok összecsapnak az elrabolt és megbecstelenített nők miatt. A műsorfüzetben színről színre olvashatjuk előre a történetet, amiből később egy kukkot sem értünk majd. Se kentaurok, se városiak, talán egyedül a megbecstelenítés momentuma állja meg a helyét, hiszen a legtöbb szó eredeti jelentése testnyílásokat, szexuális pozíciókat és különféle váladékokat nevez meg virágnyelven. A kentaurok a szövegben „arcosgasztrók", a városlakók elnevezése „Újzsélandiak", a nők pedig a „rabbulák".

 

 

soharoza-placc1

Fotó: Udvardy Dávid

 

Az előadásban legkevésbé a történet, a szavak jelentése az érdekes. A szleng szavak használata két okból fontos: hangzásuk (legtöbb esetben) ideális az improvizatív kórusénekléshez, hasonló módon működnek, (ha nem is azon a szinten), mint ahogy Weöres Sándor vagy Szilágyi Ákos hangkölteményei. A másik ok pedig, hogy a blog használata felerősíti azt a tendenciát, ahogy a helyspecifikus színházi előadások használják az internet adta virtuális tér lehetőségeit. A helyspecifikus előadások ugyanis nemcsak egy helyen játszódnak, hanem összekötnek helyeket. Elfeledettnek vélt, vagy teljesen másképp használt területeket kapcsolnak be egy közös hálózatba, új horizontját nyitják meg egy közös értelmezésnek. Ez esetben a Duna-Ipoly Nemzeti Park felügyelete alatt álló Szemlő-hegyi-barlangot, ami egyrészt természeti képződmény, másrészt intézmény, ahová főképp általános iskolásokat visznek levegőztetni, ezt a helyet összekötik egy virtuális térrel és közösséggel, a lakótelepi szlenget, vidéki és roma elnevezéseket ismerők és gyűjtők kultúrájával. A játék a blogon kezdődik, és az előadás után folytatódik, a fórumokon. Talált helyek, talált nyelvek, és talált emberek találkozása ez az előadás.

Nehéz kérdés, hogy mit nevezünk színháznak, és mit nem. Az viszont tény, hogy ebben az előadásban a kórustagok játéka, jelenléte (az első jeleneten kívül) sokkal kevésbé izgalmas, mint a hangjuk és a tér játéka. Az előadás elején születik meg számomra az egyetlen színházi pillanat, amikor a színes esőkabátokba bújt énekesek egyenesen a nézőknek szegezik a kérdéseket: „Jaszkari vagy? Vagy kis táska? Vagy truvájkodó? Vagy hávécsé?" Szigorúan a szemünkbe nézve, a szűk térben zsibongva, személyesen megszólítva bennünket, ám semmilyen válaszra nem reagálva köröznek közöttünk, ezeket a bosszantó szavakat ismételgetve. Kellemetlen, de különös tapasztalat. A következő teremben, vagyis kivésett tárnában egy jókora vasrácsra terelik a nézőket, körbevesz minket a sötétség, képzeletünkre van bízva, milyen mélységek és magasságok tátongnak a fejünk felett és a talpunk alatt. A kórus egy egységesebb dalban kristálytiszta hangon énekel, végül gospel koreográfiában: jobbra-balra lépkedve táncol.  Ezután megbomlik az egység, a nézők egy hosszú, sajnos a kelleténél sietősebb sétát tesznek a barlang elnyúló, szűk, de több emeletnyi magasságú hasadékában a kiépített úton, míg egy kitartott hangból született talán elrablás történetet énekelnek a kórustagok. Kisebb csoportokra és szólamokra bomlanak, az út menti beszögellésekben, kerülő utakon távolabbról, magasból vagy a mélyből szól a hangjuk. Már nem az előadó személyes jelenlétén van a hangsúly, hanem hogy hogyan tévelyegnek, kísértenek a dallamok az egyedi akusztikai környezetben. A barlang főjáratának szépségét nem a hosszan lenyúló cseppkövek adják, mert hidrotermális kiválással keletkezett úgynevezett borsókövek borítják a falakat, hanem a hasadékok belmagassága, a sötétbe vesző járatok, jókora sziklák. Ez a látvány, ez a környezet egyben hatalmas hangszóróként is működik az előadás folyamán. A végső összecsapás helyszínére talán túl kapkodva jutunk le, szívesen nézelődtem volna még, miközben a kórust hallgatom. De hamar egy szélesebb hasadékba, terembe értünk, ahol az egy méter széles betonúton tömörülünk, két oldalunkon az ellenálló felek. Egy recitativo jellegű szópárbaj következik, ahol valóban zavaró, hogy alig-alig lehet a szavakból dekódolni a történéseket, csak a gesztusokból, amit pedig a tömeg miatt nem látunk teljesen. Annyit lehetett érteni mindössze, hogy furcsán káromkodnak az énekesek. Majd a szópárbajt követő csata egy egységes kórusmű előadásából áll, az énekesek a közönség szűk sorába furakodnak, így, a tehetetlen küzdelmet közösen, egyensúlyozva egy talpalatnyi földön vívjuk meg. Ha jól értelmezem, végül a rabbulák megszabadulnak, és az Újzsélandiak győznek. Az arcosgasztrók pedig egy szép siratóban a túlvilág élvezeteit köszöntik: „Oboázzon lelkünknek a fény, Vár odaát gyári párdéj". (Elégítse ki lelkünket a fény, A túlvilágon gyönyörű, szűzlány vár - a szleng szótár szerinti szabad fordításban)

 

 

soharoza-placc2

Fotó: Udvardy Dávid

 

A kórus improvizáció az előadás során nem csak az egyes énekesek, csoportok vagy szólamok érzésszerű belépéseiből, összhangzataiból alakul ki, de felhasználják saját üreges testük hangzását, mellkasukon dobolva, vagy az esőköpenyük súrolását, ami megtévesztően hasonlít a szkreccseléshez, illetve a barlangban csöpögő víz hangját is. A záró dalhoz visszatértünk a kürtőbe, újra ráálltunk a vészjósló fémrácsra. A kórustagok a sötétben körbevesznek minket a falak mentén, halk dúdolásukból, egyedi szólamokból egyre fényesebben hangzó kórusmű születik. Aztán az énekesek apró kék fényű lámpákat emeltek a fejük felé, ekkor feldereng a magasban, a széles, ember vágta kürtő, ami a hegy tetejére vezet. Miközben szédítő magasan keringenek a tiszta hangok, a tiszta levegőben, én arra gondolok, hogy szlengszótár ide vagy oda, újra és újra rácsodálkozom a kórusművészetre, ami az emberi humánum zengő bizonyítéka. Ez esetben csöppet sem szentimentális módon, hiszen arról énekelnek, hogy „csapassuk a teletabit..."

 

 

Mindenütt jó

 

Szöveg: Juhász Kristóf

Karnagy: Halas Dóra

Rendezte: Göttinger Pál

Munkatársak, énekesek, szerzők: Csatádi Ádám, Cserne Klára, Eörsi Sarolta, Földi Bálint, Göttinger Klára, Göttinger Magda, Hajdú Marietta, Halas Dóra, Hám Bernadett, Jankó Dániel, Juhász Éva, Komlósi Sarolta, Kozma Kriszta, Ligeti László, Lokody Ákos, Murányi Norbert, Nagy Lilla, Pap Kinga Marjatta, Polonyi Artemisz, Pribay Veronika, Rácz Dóra, Rácz Nóra, Simon Júlia, Spilák Zsuzsanna, Szálka Zsuzsanna, Szász Bence, Szintai-Molnár Péter, Tihanyi Benedek, Tóvári Krisztina, Turchányi Dániel, Thurchányi Márton, Vági Péter

 

Rendező: PLACCC Fesztivál

Helyszín: Szemlő-hegyi-barlang

 

 

 

További írások az előadásról az interneten:

Fehér Elephánt: Mindenütt jó

Inkei Bence: bátor, de nem elég bunkó

Kánya Andrea: Oboázzon lelkünknek a fény

 

 

Interjú Göttinger Pállal

Tragédia a Szemlőhegyi-barlangban

 

Index videó

Csicskul a magyar kultúra