Ellenfény Offline - Archívum - 2009 - 2009/10. - Fényjelek - Németalföldi Mesterek - Az Ismeretlen Felfedezése

Az ismeretlen felfedezése

Beszélgetés Wim Vandekeybusszal

Wim Vandekeybus koreográfus, film- és színházrendező 1986-ban alapította együttesét, az Ultima Vezt. Legújabb, nieuwZwart (új feketeség) című a 2009-es darabjukkal októberben vendégszerepeltek a Trafóban, ahol - a hagyományoknak megfelelően - közönségtalálkozó követte az előadást. A Lőrinc Katalin vezette beszélgetés alábbiakban olvasható szerkesztett változata azonban elsősorban nem az ő kérdéseit tartalmazza, hanem a közönség által feltett kérdéseket. A beszélgetésbe a belga koreográfus mellett végül bekapcsolódott az együttes két magyar táncosa, Mészáros Máté és Vass Imre is.

Lőrinc Katalin



- Szeretettel látjuk többedszer Budapesten Wim Vandekeybust. Furcsa neve van az együttesének: Ultima Vez. Honnan ez az elnevezés?

Wim Vandekeybus: Az Ultima Vez nevet akkor választottam, amikor elhatároztam, hogy társulatot alapítok. Ez egy spanyol kifejezés, azt jelenti, hogy utoljára. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ez azért jó név, mert nem fogok többé társulatot alapítani.

- Ez 23 évvel ezelőtt történt, azóta folyamatosan működik az Ultima Vez, tehát ebben az értelemben valóban az első és eleddig utolsó társulatalapítása Wim Vandekeybusnak. De annak idején miért döntött úgy, hogy társulatot alapít?

Wim Vandekeybus: Ez annyira rég volt, hogy már nem nagyon emlékszem rá. De az biztos, hogy nem társulatot akartam alapítani, hanem egy előadást készültem létrehozni, ráadásul nem is táncelőadást, hanem egy színházi produkciót. A pénzt is színházi kuratóriumtól kaptuk hozzá. Korábban már dolgoztam Jan Fabréval, közben fotográfiát tanultam és pszichológiát Madridban, és amikor befejeztem a tanulmányaimat, akkor úgy döntöttem, hogy csinálok egy előadást. Ez volt a What the Body Does Not Remember (Amire a test nem emlékezik).

- És mi volt az alapkoncepciójuk?

Wim Vandekeybus: Tulajdonképpen az alapkoncepción a zeneszerzővel (aki gitáros volt) kezdtünk el gondolkodni. Valami nagyon durvát, nagyon erőset akartunk létrehozni. Valamiféle rituális előadást. Némi ital mellett még, és az is eszünkbe jutott, hogy szüzeket kéne áldozni. Persze a kezdeti vad elképzeléseinket nagyon sokban befolyásolták a táncosok, akik részt vettek a produkcióban. A rituális energiák mozgósításán kívül valamiféle transzállapot elérése is szerepelt az elképzeléseink között, de hát természetesen délelőtt 10-kor nem kérheted a próbán azt egy táncostól, hogy essen rögtön transzba. Úgyhogy végül valamiféle párbeszéd alakult ki a táncosokkal, ők is nagyon sokat alakítottak a darabon.

 

 

Fotó: Verstappen

 

- Az Ultima Vez darabjaiban azóta is hihetetlen energiákat mozgósítanak a táncosok. Így van ez a ma este látott új darabban is. Ennek mi volt az alapkoncepciója?

Wim Vandekeybus: Ebben az új előadásban valami nagyon absztrakt dolgot akartam létrehozni, ugyanakkor valami olyat, ami rögtön hat az emberekre. De arra is törekedtem, hogy olyan legyen, amilyet még nem csináltam. Ezért is szerepelnek ebben a darabban csak olyan táncosok, akikkel még nem dolgoztam együtt. Élő zenét is azért használunk, mert a tánchoz hasonlóan ez is valamiféle absztrakt képzetet kelt, ugyanakkor azonnal hat a nézőkre. Persze mindenkire másképpen. Van, akit magával ragad, van, akit pedig provokál. A táncot sem csak absztrakt formának tartom, hanem azt is fontosnak érzem benne, hogy valamit kifejezzen. Kell, hogy legyen valamiféle jelentése, valahogy kommunikálnia kell az előadásnak a közönséggel.

- A jelentést nyilván az is erősíti, hogy ebben a darabban szöveg is elhangzik.

Wim Vandekeybus: Azt a szöveget, amit ma egy színésznő mondott el, egy másik alkalommal egy férfi színész mondja el. Tehát ennek az előadásnak van egy férfi és egy női változata.

-  És változik attól az előadás, hogy férfi vagy nő mondja a szöveget?

Wim Vandekeybus: Bár a szöveg és a koreográfia ugyanaz, mégis nagyon más hangulat születik attól függően, hogy a férfi vagy női színész szerepel az előadásban. És ez a hangulati hatás nagyon fontos, mert tulajdonképpen a szöveget sem kell minden pillanatban érteni, elég azt figyelni, ahogy a színész megpróbálja kifejezni magát. Egyébként akkor jött létre ez a kétféle változat, amikor kiderült, hogy a férfiszínész nem tud minden előadáson részt venni, kettőzni kell a szerepét. Akkor döntöttem úgy, hogy a másik szereplő legyen teljesen más, jöjjön létre két teljesen különböző változat.

- Ez az előadás abban is különleges, hogy színészek, táncosok, zenészek együtt szerepelnek benne.

Wim Vandekeybus: Igen, de azt is nagyon fontosnak tartom, hogy az előadás különböző résztvevői, a színész, a zenekar és a táncosok egyetlen lénnyé forrjanak össze. Persze olyan lénnyé, akin belül dúl a harc, azaz ütköznek a különféle energiák. Mint ahogy az ember lelkében is különféle küzdelmek zajlanak.

- Ez a harc szinte fékevesztett virtuozitást eredményez az előadásban. Nem veszélyes az, amit a táncosok csinálnak?

Wim Vandekeybus: Nem. Annak az előadásnak, amit két éve játszottunk, például sokkal gyorsabb volt a ritmusa, az sokkal veszélyesebb volt. Ha ebben az előadásban elesik valaki, és megüti magát, akkor az az ő hibája. Valószínűleg elrontott valamit. Nagyon is meg van szervezve ez az előadás, nagyon sok rögzített, biztonságot adó pont van benne. Nagyjából ugyanúgy zajlik mindenütt az előadás. Persze csak nagyjából, két héttel ezelőtt például Brüsszelben négy perccel hosszabb volt. Akkor azt mondtam a táncosoknak, hogy ez túl lassú. Most itt meg szerintem kicsit gyors volt a tempó, mert meleg volt, és mindenki menni akart a büfébe.

- Említette, hogy sok a rögzített elem az előadásban. De azért jut hely az improvizációnak is?

Wim Vandekeybus: Természetesen jut hely az improvizációnak is, hiszen ettől válik élővé az előadás. Már csak a zene miatt is van tere a rögtönzésnek, hiszen - bár ez is egy nagyon pontosan megírt muzsika, de - élőben hangzik el a színpadon, így előadásról előadásra némileg változik. Ugyanez érvényes a mozgásra is.

- Felfogható ez az előadás is valamiféle rituálénak?

Wim Vandekeybus: Valóban felmerült az a gondolat, hogy valamiféle rítust hozzunk létre, ami valahogy a születéssel, a kezdettel kapcsolatos. Azért is látható olyan sok újraszületés az előadásban. Azaz a szereplők valamit felfedeznek, amit aztán megunnak, elhagynak, utána megint újra felfedeznek valami mást. Ez egy folyamat, amire a cím is utal, azaz az új fekete mindig a kezdetekre, az alapösztönökre, az ősi állapotokra utal.

- Vissza a gyökerekhez?

Wim Vandekeybus: Nem egészen. Mert mi mindig arra törekszünk, hogy ne olyasmit mutassunk meg, amit már láttunk, amit már jól ismerünk. Mi például tájképnek hívjuk azt, ami a színpadképet alkotja, és ezzel kapcsolatban azt érezzük fontosnak, hogy a néző ne tudja pontosan, hogy hol is vagyunk. Hogy mi az, amit látunk. A Mars vagy egy másik bolygó? És a próbafolyamatban is arra törekszünk, hogy valami ismeretlent fedezzünk fel. De a próbafolyamat végén mégis csak oda jutunk, hogy két lábunk és egy testünk van. Tehát emberek vagyunk, emberi lényként mozdulunk, miközben azzal kezdtünk neki a munkának, hogy valami teljesen újat teremtsünk, valami eddig nem ismert tartományt fedezzünk fel. És ha ezt az új előadást most filmre kéne rögzíteni, akkor biztos a Marson kellene felvenni.

- Lehet, hogy nem mindenki tudja, de Wim Vandekeybus filmeket is készít. Tehát nyilván nem egyszerű fikciórólvan szó, amikor ennek az előadásnak a rögzítéséről beszél.

Wim Vandekeybus: Egy táncelőadást felvenni egyszerű ujjgyakorlat számomra. De ez nem jelenti azt, hogy ebből érdekes film születne. Mert ha egy előadást nézünk, akkor egyszerre hat táncost látunk. Viszont a filmváltozatban nem lehet egyszerre mindannyiukat mutatni. De ha egyetlen táncosról készítek közelit, akkor le kellene mondani mindarról, amit ez alatt a többi táncos csinál. Pedig ők valószínűleg együtt érdekesek. Tehát eszembe sem jut az előadásaimból filmet készíteni. A következő filmem is, amit 2011-ben készítek el, egy játékfilm lesz. Tulajdonképpen nem lesz semmi köze a tánchoz. Persze sok mozgás lesz benne, mert ez számomra fontos, de nem lesz táncfilm. Igazából fikciós játékfilmeket szeretek csinálni.

- Visszatérve a ma látott előadásra, néztem a közönséget, nagyon színes palettát mutatott: az Állami Operaház balettegyütteséből éppúgy voltak nézők, mint a kortárs tánc területéről. Belgiumban is ennyire sokfélék a nézők? Egyáltalán milyen az Ultima Vez közönsége a világban?

Wim Vandekeybus: Náluk is nagyon vegyes a közönség. A 16 évesektől kezdve mindenféle korosztály megjelenik az előadásainkon. Nagyon örülök ennek, mert az nem jó, ha csak egyfajta néző kíváncsi ránk. A legfurcsább élményem a világban az volt, amikor Taivanon a közönség 85%-a nő volt. Valami miatt ott az a szokás, hogy nőknek illik színházba menni, férfiaknak nem. Persze nem kortól és nemtől függ, hogy a nézők hogyan reagálnak arra, amit látnak, hanem attól, hogy mi van a fejükben. Egészen idős emberektől is hallottam már nagyon friss és nagyon érdekes dolgokat az előadásainkról.

- Nemcsak előadásokat mutat be az együttes, hanem különböző korosztályok számára, gyerekeknek, idősebbeknek, különféle iskoláknak workshopokat, foglalkozásotokat is tart. Iszonyatos nagy és sokrétű munka ez. Hogy tudja mindezt koordinálni?

Wim Vandekeybus: Valóban nagyon sokféle dolgot csinálunk, de személyesen én már nem vezetek workshopokat. Legfeljebb akkor, amikor valamilyen új darabra készülünk, aminek az is a része, hogy meghallgatásokat tartok, illetve az új emberekkel közösen fel akarunk dolgozni valamilyen témát. Az Ultima Veznek körülbelül tíz tanára van, akik a különféle workshopokat vezetik. Bár a társulat neve alatt futnak ezek a foglalkozások, de tulajdonképpen a tanárok gyakran a saját stílusaikat adják át. A következő előadásunk előkészítéseként is fogok workshopot tartani, ennek segítségével próbálom megkeresni a szereplőket, akik különböző korú emberek lesznek - köztük gyerekek is -, és a produkcióba való bekerülésnek egyáltalán nem feltétele, hogy az illető tudjon táncolni.

- A ma látott előadás is teljesen új csapattal jött létre. Miért volt szükség a váltásra?

Wim Vandekeybus: Ez is a már említett újrakezdés része. Tulajdonképpen azért kellett új csapattal dolgozni, mert azok, akikkel eddig működtem együtt, már túlságosan is tudták, hogy mit akarok. Szerettem volna tiszta lappal indulni, hogy ne legyen minden előre kiszámítható.

- Ebben az új csapatban magyarok is vannak. Ők az első magyarok az Ultima Vezben?

Wim Vandekeybus: Már dolgoztam magyar táncosokkal, de ők azok, akik elsőként kerülnek bele egy előadásban. De nem azért vettem fel őket, mert magyarok.

- Esetleg kérdezzük meg erről a táncosokat is, például Mészáros Mátét, aki a Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatán végzett, majd a Szegedi Kortárs Baletthez került szólistaként, aztán külföldre ment táncolni.

Mészáros Máté: Most már hat éve külföldön táncolok. Először Norvégiában dolgoztam négy évet, utána Barcelonában töltöttem egy rövidebb időszakot, majd visszamentem Norvégiába, most meg Brüsszelben dolgozom.

- Mindig te választottad, hogy hova mész, vagy a véletlen hozta így?

Mészáros Máté: Nem, ezt mindig én döntöttem el. Eddig így működött a dolog, de az mindig kérdéses, hogy mit hoz a jövő.

- Wim Vandekeybus a közös munkában mennyire vette figyelembe a táncosok adottságait?

Mészáros Máté: Nagyjából figyelembe vette. Mindent, amit a színpadon csinálunk, azt igazából mi, táncosok találtuk ki. Amit Vass Imre csinál, azt ő, amit én táncolok, azt én csináltam meg. Itt van például Olivier Mathieu, a göndör hajú fiú, ő például folyamatosan improvizál,  nagyon ritkán szokta rögzíteni a dolgait. Ami ezt a sokféleséget összefogja, ami ebben a darabban koreográfiaként értelmezhető, az igazából a szerkezet. Elhangzott a kérdés, hogy mennyire veszélyes az, amit a színpadon csinálunk. Igazából már annyit gyakoroltuk, hogy már nem veszélyes. Persze adódhatnak balesetek, például, amikor elesik az ember, de az inkább a szerencsétlen véletlen, mintsem a technika vagy gyakorolás hiánya...

- Wim Vandekeybus nem is szólt bele abba, hogy mit csináltok?

Mészáros Máté: Dehogyisnem. Mert van egyfajta adottsága a táncosnak, amire képes, amit könnyen odatesz, és akkor jön Wim Vandekeybus, és megkérdezi, hogy nem tudnád ezt például kétszer ilyen gyorsan csinálni? Akkor megpróbálja az ember átlépni a saját képességeit. És Wimnek ahhoz van nagyon jó szeme, hogy kit milyen irányban kell ösztönöznie, hogy továbblépjen.

- Rengeteg olyan mozgás van az előadásban, amit egyszerre és egyformán kell csinálnotok. Tehát nyilván valahogy mégis le van határolva a mozgásotok.

Mészáros Máté: Így van. Ez a koreográfia része, amit Wim kívülről eldönt, aztán rögzít velünk. De azért az mindvégig ott van, hogy a konkrét mozdulatok egy-egy táncostól eredeztethetők. Közülünk születettek meg, egymástól tanultuk meg.

- És Vass Imre, aki a Budapest Tánciskolából került az Ulmia Vezhez, hogyan látja ezt a dolgot?

Vass Imre: Kérdezte valaki, hogy mennyire érdekli Wimet, hogy a táncosoknak milyen korlátaik vannak. Szerintem ez abszolút nem érdekeli őt. Ez is része volt a koncepciónak, az újjászületésnek, hogy azt ne használjuk, amire elvileg képesek vagyunk. Aztán persze vissza-visszazuhantunk a kezdeti állapotba, mert az embernek sokat kellett próbálkoznia, hogy végül át tudja lépni a korlátait.

 

A beszélgetés szerkesztett változatát az Ellenfény szerkesztősége készítette.

09. 12. 31. | Nyomtatás |