„a mélyét hogy kéne…
Kováts Adéllal beszélget Gyimesi Ágnes Andrea
– 2009-ben egy interjúban mondod: „folytonosan megy a fejemben valami. Valami, ami nem ez a mindennapi valóság.” Mintha ezt a mondatot érte volna be Blanche.
– Tényleg! Körülbelül hatévente találnak meg azok a szerepek, melyek a legmélyebb rétegeimbe jutva úgy működtetik a bensőmet, mintha mindent átmosva átfutna rajtam valami. Azt tapasztaltam, hogy ez az a személyesség, ami mindig nagy erővel hat az emberekre, és ez az, amit Zsótér követel is a színésztől. Ebben az előadásban kifejezetten teret adott annak, hogy interaktív kapcsolat jöjjön létre a közönséggel, arra, hogy megütköztethessem velük a gondolataimat. Ez a helyzet rendkívül inspiráló egy színész számára, gyakorlatilag kiütöttük a kukucska színház negyedik falát (ez leginkább a második felvonásban érzékelhető).
– Térjünk vissza erre a mondatra: valami, ami nem a mindennapi valóság. Mi a valóság?
– Én nagyon a valóságban élek. Ahhoz, hogy egy napot el tudjak kezdeni, és a végére tudjak érni, a földön kell járnom. Úgy érzem, sokszor azért kapom a nehezítéseket, mert alkatomnál fogva már elszállnék, de ezek itt tartanak. Én is ugyanúgy élek, mint azok a nők, akik gyereket nevelnek, dolgoznak, s elképesztő mennyiségű dolgot kell tenniük ebben az őrült, felgyorsult helyzetben. Nekem azonban van egy csodálatos esélyem, hogy egy felemelő, levezető helyen, a színpadon kilökjem magamból a történeteimet. Természetesen nem mindennap kell a pokolra menni, mint a Vágyvillamosban, nem is lehetne elviselni, hogy minden este ennyit adjak magamból. Engem ez izgat a színészetben, hogy az, ami vagy, ami a színészet, azaz a szakma, meg a szerep, a játék, hogy olvad egymásba, hogy lehet összefésülni ezeket, melyik mit bír, milyen a flexibilitása.
– Volt már olyan, hogy a színpadon túlmentél egy határon?
– Volt, igen, de ez attól függ, mit értesz határon.
