Szentpétervári álom
A félkegyelmű - Weöres Sándor Színház
Istenkísértés megmutatni az epileptikus rohamot a színpadon, mondja valaki a második szünetben. Jeles András – pontosabban Miskin herceg szerepében Czukor Balázs – megmutatja, de A félkegyelmű a Weöres Sándor Színházban nem ezért különleges előadás. Még csak azért sem, mert két szünettel este tizenegy óra után ér véget; bár a mai színházi megszokás szerint ez is istenkísértés. Ölbei Lívia írása.
Sőt, talán istenkísértés egyáltalán bemutatni A félkegyelműt: a minden tekintetben monstre előadás Szombathelyen – nyilván óvatosságból – nem a nagyteremben, hanem az emeleti kamarateremben kapott helyet; nem mintha nem lenne jó egészen közel kerülni Dosztojevszkij szereplőihez. Itt minden mindennel összefügg, a jelentések sűrű hálója úgy hullámzik, mint a díszletbe foglalt barlangnyíláson át a tenger. Mindig van meglepetés. A legutolsó pillanatban például belekerül az előadás rendszerébe az a tárgy, kellék, amely azonnal egy motívumsor hangsúlyos első motívumává lép elő, és új értelmet ad az egésznek; legalábbis megnyit, hangsúlyossá tesz egy lappangó értelmezési lehetőséget. Ez a kellék az óriási szamárfej: Fekete Linda viseli a nyitóképet megelőző (nyitó) képben, közben orosz népdalt énekel, valahonnan a lélek mélyrétegeiből. (A maszk alatt csak a hangjáról ismerhető föl.) A szamár fontos, sokfelé elvezető szereplője a regénynek – és a Jeles-átiratnak is. Miskin herceg Jepancsina szalonjában elmeséli, hogy a svájci idegenségérzetet és szomorúságot a bázeli piactéren ordító szamár oldotta föl benne először, aztán elhangzik az asztalnál Jepancsina megjegyzése is, hogy „egyébként némelyikünk még bele is szeret a szamárba”. (A Shakespeare-utalást az 1996-ban az Európa Könyvkiadónál megjelent Dosztojevszkij-kiadás – Makai Imre fordítása – sem felejti el föloldani, nem bízza az olvasóra a megfejtést: „A tábornokné Titánia tündérkirálynőre utal, aki szerelmes lett a szamárrá változtatott Zuboly takácsba.”)
A félkegyelműben többször föltűnő szamár a keresztény szimbolikában jól elhelyezhető, és ez az értelmezési út rendesen el is takarja a Jepancsina megjegyzésében rejlő másik lehetőséget, amire most Jeles András finoman fölnyitja a szemünket. A Szentivánéji álom alaphelyzete szerint házasság-házasságok készülnek, miközben a házasulandók feje fölött veszekednek az istenek. (Éppen a másik „maratonista”, Mohácsi János mutatta meg tavaly Szombathelyen, hogyan megy ez.) Innen nézve még indokoltabbá válik, hogy a Jeles-átirat kicsit megbontja a regény-kronológiát, és nem a Szentpétervár felé száguldó vonaton, Miskinnel, Rogozsinnal és Lebegyevvel, hanem Nasztaszja Filippovna szalonjában, a házasságszerző Tockij és Jepancsin, valamint a félkegyelmű-változat és menyasszony-paródia Lina (Jeles András leleménye) közreműködésével indítja a történetet.
