Is-is koncepció kontra langyos beöntés?,

Sajtótájékoztató a Magyar Állami Operaházban a dalszínház 2008-2009-es évadáról: szóval a megőrizve megszüntetés programja

Az Operaház Székely Bertalan-termében kivetített fotósorozat várja az érkező újságírókat. Mint az később kiderül, a képek a meglepetésnek szánt műsorfüzetben szerepelnek, mely mind kiállításában, mind tartalmában újdonságnak számít. A fényképeken látható énekeseket-táncosokat a műsorfüzet fotósa olyan szituációban kapja el, mely egyszerre kötődik az Opera műemléki tereihez, illetve a művészek által játszott-játszandó szerepekhez.
Pap Gábor | 08. 05. 4.
A leendő Pomádé király, Cser Krisztián például alsóneműben, esernyővel a kezében áll a főbejárat egyik lépcsőfokán jelezve: a király – majdnem – meztelen.). A társulat bemutatásának ez a fajta megoldása személyességet áraszt, úgy mutatja meg a művészeket, ahogy azt az ötletgazda Kovalik Balázs láttatni szeretné: a műfajhoz itthon tapadó romantikus sznobéria piedesztálja helyett játékosan, civilben, mindennapi emberként, mégis helyzetben ábrázolva őket.

A sajtófőnök, Bánó András rövid köszöntője után szép sorjában szólal meg (mintha valamiféle íratlan hierarchiát követne) Vass Lajos fő-, Fischer Ádám főzene-, Kovalik Balázs művészeti-, végül Keveházi Gábor balettigazgató, majd pedig kérdésekre válaszolnak az említettek.

(A gyakorlattól eltérően mondandójukat – Keveházi Gábor közléseinek kivételével – tematikus sorrendbe állítom: az új vezetés első, programadó évadáról a megszólalók finoman eltérő interpretációi így, egymás mellett izgalmasabbak ebben a formában – PG.)

 

Koncepció: megőrzés kontra újítás

 

Vass Lajos már hivatalánál fogva is eufémisztikusabban fogalmaz a bemutatókon keresztül megnyilvánuló koncepció kapcsán, mint később megszólaló társai: a jövő évnek különös jelentőséget ad, hogy a jubileumi 125. lesz a 2008-2009-es, egyben ez az első teljes évad, amit az új vezetés jegyez. A premierek egyik csoportját az egy és negyed évszázad alatt letisztult minőség megőrzésének szándéka hatja át, míg a másik csoportban, a nyitás jegyében más stílusú, más rendezői koncepciójú előadásokban az új vezetés hitvallása tükröződik. („Egyszóval: megőrizve megszüntetni” – fordítom le röviden a magam számára a Főigazgató Úr szavait.)

Fischer Ádám némileg pejoráló megfogalmazása – „is-is koncepció” – már jobban érzékelteti, hogy kompromisszumos évadtervről van szó, ám ezt a dualitást rögtön fel is oldja, mikor a jövő évadot a „megtartás-felújítás-új bemutatók” triptichonjaként állítja elénk.

Csak Kovalik nem hagy kétséget afelől, hogy elégedetlen: számára a régi és új együttélése „langyos beöntés” (copyright by Szinetár Miklós). Extravagáns tiszteletlenségnek, píár fogásnak tekinthetnénk e hangot a szép teremben, ha nem kísérné kristálytiszta helyzetelemzés az Európa boldogabb felén (pl. „egy München méretű faluban”) meglévő volksoperekről és kísérleti műhelyekről, melyek külön társulatként, külön épületben működve, más-más közönségréteget megszólítva ellensúlyozzák a stadtsoperek muzeális jellegét. A magyarországi kulturális struktúrában való egyedüliség azért teszi oly nehézkessé az Operaház működését, mert egyazon zenei-színházi üzemnek kell kiszolgálnia a „múzeum” közönségét, az ínyenceket és becserkésznie a fiatalokat.

Kovaliknak, akárcsak a januárban megjelent interjúban, ezúttal is van néhány „kedves” szava a politikusokról, akiket továbbra sem érdekel a kultúra, és akik közül nem sokkal találkozott az elmúlt évadban a patinás Házban.

 

Keveházi Gábor, Fischer Ádám, Vass Lajos, Kovalik Balázs

 

Új bemutatók – régi zene

 

Vass Lajos statisztikai oldalról, kvantitatív módon közelít a témához, amivel nem untatnám az Olvasót, legyen elég a végeredmény: az előző öt évhez képest a bemutatók száma először lépi túl a (bűvös) tizes számot. Ha csak eggyel is.

Fischer és Kovalik egyaránt első helyen említi egy barokk opera beemelését a repertoárba (Händel: Xerxes). Kovalik ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy másfél évtizede (!!!) nem volt ilyen a Magyar Állami Operaházban, miközben Nyugat-Európa dalszínházaiban már éppen lecsengőben van az a hullám, melynek révén például Monteverdi, Händel és Rameau művei csak úgy hemzsegtek a repertoárokon. Mostanra már a másod-harmad vonal (Caccini, Peri) operái kerülnek terítékre a Lajtán túl. (A kedves Olvasó a csatornákon való szörfözés közben jó eséllyel találhat rá egy-egy barokk produkcióra a Mezzon.).


Új korosztályok és ínyencek kontra törzsközönség

 

Vass Lajos jelképes értékűnek tekinti (mi tagadás, valóban az), hogy a jövő évad első bemutatója október elején, délelőtt 11 órás kezdéssel egy gyereknek szóló opera: Ránki György Pomádé király új ruhája. Emellett hangsúllyal említi, hogy a diákok számára 55 %-os kedvezménnyel lesznek elérhetőek az Opera jegyárai, amelyek egyébként 400-16.000 Ft-ig terjedő sávban vásárolhatók a következő évadban.

Kovalik Balázs egyenesen „beavató előadásoknak” nevezi az ifjabb rétegek becsábításának szándékával műsortervbe vett bemutatókat. Ő a középiskolásoknak szóló CarmenCat előadás tháliaszínházi bemutatóját emeli ki a bemutatók sorából, melyet Telihay Péter rendez majd. (De ugyanebbe a körbe lenne sorolható a Kurt Weil-oprának titulált Brecht-darab, a Mahagonny… bemutatója, illetve a rendező Zsótér Sándor okán a Haydn-bemutató, az Orfeusz és Euridiké.)

Emellett külön bérletet szánnak a legifjabbaknak és a felsőbb iskolásoknak, illetve rugalmasabbá teszik a bérletben nézhető előadásszámokat: az eddig kizárólag 5 előadásra szóló bérleteket a szűkebb pénztárcájúak érdekében már 3 és 4 produkcióra szóló változatban is forgalmazzák. Mindazonáltal fennáll a veszélye annak, hogy lesznek, akik elriadnak az újító-beavató előadásoktól. A rendező tapasztalata szerint a más helyszínen (például a Millenárison) zajló bemutatókra már nem jön el az operaházi törzsközönség. Kovalik fő elve: „ne untasd felebarátodat, ha hosszú életű akarsz lenni a földön.” És lássuk be, ez az, ami nem kell, hogy korosztályokhoz kötődjön.



Vendégművészek kontra Tagság

 

A megszólalók, mintha előre leosztották volna, különböző rendű, rangú és nemzetiségű sztárokat említenek. Vass Lajos monopóliuma az évad legfontosabb vendégjátékaként Cecilia Bartoli felléptének előszöri említése.

Fischer Ádámnak jutnak a magyar világsztárok, Rost Andrea és Polgár László (az ő megjelenése még körvonalazatlan, a műsorfüzetben nem találtam a nevét), akikről megjegyzi, hogy ugyanolyan természetességgel szeretné őket az Operaház színpadán látni, mintha most is a társulat tagjai volnának. Látensen utalva sok-sok év, általa „érdekellentéteknek” becézett rossz gyakorlatára megjegyzi, hogy elsődlegesen a közönségigénynek kell meghatároznia a műsorrendet, és nem annak, hogy ki hányszor állhat színpadra az évadban, ugyanakkor hozzáteszi, hogy a vezetésnek mégiscsak a számára rendelkezésre álló társulatban kell gondolkodnia.

Kovalik Balázs a külhoni vendégművészeket említi, akiknek első „hulláma” az általa rendezett Fidelio bemutatója kapcsán érkezik hozzánk (Thomas Moser, Evelyn Herlitzius), a második, a nagyobb lélegzetű sztárparádé a két nagy fesztivál egyikéhez, a Májusünnephez kötődik (az első még decemberben Puccini születésének jubileumát ünnepli). Ezt nyitja meg Bartoli művésznő koncertje, majd a soron következő két hét mindegyik estéjén egy vagy több neves vendégművész áll be az operai repertoár egy-egy előadásába (pl. Elena Mosuc, Renato Bruson, Juan Pons, a karmester Pier Giorgo Morandi). És adódik egy nagy színházi skalp is: az utolsó bemutatót, Verdi A szicíliai vecsernye című művét Andrei Serban rendezi majd. Újságírói kérdésre válaszolva („Miért nem José Curát vagy Domingót hozzák, ahogy azt Pécsett és Szegeden tették mostanában?”), a művészeti igazgató kifejti, hogy ő, a vendégül látott művészek hosszasabb jelenlétére számít, így azok tudása nagyobb hatásfokkal hagy nyomot a társulatban, nem beszélve arról, hogy a „lakva megismerés” elveszi a tagok által a sztárok felé gyakorta irányuló intrikák élét. Lemondva az „első vonalról” azokat hívja tehát, akik hajlandók hosszabb időt Budapesten töltve részt venni a társulat életében.

 


 

Játszóhely kontra próbatér

 

Az Erkel Színház felújítása óta az Operaház helyzetét az is nehezíti, hogy gyakorlatilag egyetlen játszóhelyre szorul, (a Thália Színház csak részlegesen tudja pótolni a hiányt, mert voltaképp sem akusztikája, sem az árok mérete nem teszi alkalmassá az operajátszásra). Ennél még problematikusabb helyzetet teremt, hogy nincs megfelelő próbatér, a gyakorlás csak a nagyszínpadon oldható meg jelen pillanatban, mely a repertoárjátszásból adódó állandó átdíszletezés miatt amúgy is túlterhelt (Kovalik).

Vass Lajos szerint félő, hogy, ha a problémát nem sikerül hamar megoldani, akkor veszélybe kerül az évadra tervezett 292-es előadásszám. De a főigazgatónak van ötlete a megoldásra: annak szervezésén dolgozik, hogy a felújítás alatt álló Erkel színpadát próbára alkalmas térré tehessék, bár a 4-es metro építése miatt ez sem lesz könnyű menet. Ha minden jól megy, akkor az Erkel 2011-re tervezett megnyitásakor az Opera zárna be egy rövidebb felújítás okán, és néhány éven belül mindkét ház megújult formában állna a játszók és a közönség rendelkezésére. Ámen!

 

A balett-évadról

 

Keveházi Gábor a Magyar Nemzeti Balett jövő évadáról szólván Minkusz-Petipa-féle A bajadért emeli ki elsődlegesen, mint olyan klasszikust, mely sok más ismertebb táncjátékkal folytat rejtett párbeszédet (A bahcsiszeráji szökőkút, Giselle). A másik bemutató is izgalmasnak ígérkezik, amennyiben egy itthon még kevéssé ismert, de külhonban már nagy hírnévre szert tett koreográfus Boris Eifman, Dosztojevszkij világhírű regényét a Karamazov testvéreket alkalmazza színpadra. Emellett az együttes több turnén is részt vesz az évad folyamán: a Kanári-szigetekre a Seregi László koreografálta Szentivánéji álmot viszik és ugyancsak Seregi-koreográfiákkal (Spartacus, Makrancos Kata) vendégszerepelnek az Egyesült Államokban amerikai-magyar kulturális évad keretében. Montreálba pedig Bajári Levente Point című munkája kapott meghívást egy rendkívül rangos fesztiválra. Záró aktusként Keveházi megköszöni, hogy valamennyi résztvevő vállalta a fellépést a fiatalon elhunyt táncművész, balettintézeti rektor, ifj. Nagy Zoltán gyermekeinek megsegítésére rendezett gálaesten.



Összegzés: Múzeum kontra Színház; Múlt kontra Jövő

 

Akárhogy is: izgalmas kalandnak ígérkezik az Andrássy-úti szentély jövő évada. Amióta az elmúlt évek szürke eminenciása, a vezetésről készült fotón a háttérben meghúzódó, de azért szereplő Kovács János az egyik meghatározója az operaházi muzsikálásnak, illetve olyan zseniális képességű, fiatal karmesterek léptek színre, mint Kesselyák Gergely, Vashegyi György és Oberfrank Péter, azóta az általam tapasztalt előadások zenei színvonalára nem sok panaszunk lehet. Mindez a világot látott Fischer Ádám zenei igazgatásával kiegészülve csak még javulhat a jövőben. Ráadásul a Zeneakadémián Kovalik Balázs és újabban Balázs Zoltán által tanított, másfajta, nyitottabb zenés színházi kultúrán nevelkedett fiatal énekesek is kezdenek helyzetbe kerülni a dalszínházban. Korszerű zenés színházi nyelvet beszélő rendezőkben sincs hiány, elég Kovalik mellett Zsótér Sándor, Alföldi Róbert, Balázs Zoltán operarendezéseire gondolnunk. Nem véletlen, hogy három magyar rendező is dolgozik a Mezzo Televízió Opera Fesztiválján-versenyén (Alföldi, Balázs, Telihay).

 

Az operaházi vezetés előtt álló kihívás emellett kettős természetű.

 

Egyrészt: sikerül-e kitágítani a magyar operajátszás rendkívül szűkös műfaji-stíluskorszakbeli repertoárját, mindezt a törzsközönség megtartásával-meggyőzésével, illetve sikerül-e vonzóvá tenni az általános ének-zene oktatás egyre gagyibb színvonala révén az opera műfaját már hírből is alig ismerő, fiatalabb rétegek és a még kisebb gyerekek számára. (Jelzem: a zenésztársadalmon belül az elmúlt évtizedekben kialakult ellen-sznobéria révén egyszerűen „ciki” volt Operába járni, ezen a téren is van tehát feladat.)

Másrészt: képes-e a magyar operajátszás megfelelni a 21. században másutt már oly természetes korszerű színházi kívánalmaknak, képes-e a nagy egyéniségek emlékét méltó módon őrizve, de a múltat mégis, végérvényesen maga mögött hagyva, a leszögezett lábú énekesek által bonyolított jelmezes koncertet elfelejteni. Továbbmegyek: az emlékezetéből kiirtani. Örökre. Hogy írmagja se maradjon. Mert akkor van remény.

A vezetés mindenesetre – a kompromisszumok ellenére – elszántnak tűnik. Fischer Ádám kincstári pesszimizmusát idézem: „természetesen nem fog sikerülni, de megpróbáljuk!”

 

Magyar Állami Operaház

2008-2009-es évad

 

Ránki György: Pomádé király új ruhája

Rendező: Toronykőy Attila

Bemutató: 2008. 10. 04. 11h-15h

 

Beethoven: Fidelio

Rendező: Kovalik Balázs

Bemutató: 2008. 10. 05.; 10. 11.

 

Bizet: CarmenCET

Rendező: Telihay Péter

Bemutató: 2008. 11. 08.; 11. 09. (18h)

 

L. Minkusz-M Petipa: A bajadér

Koreográfus: Marius petipa és Vahtang Csabukiani

Bemutató: 2008. 11.15, 11. 16.

 

Puccini: Manon Lescaut

Rendező: Valló Péter

Bemutató: 2008. 11. 22., 11, 28. (18h)

 

Rossini: A sevillai borbély

Rendező: Békés András (felújítás)

Bemutató: 2009. 02. 13; 02. 14.

 

Kurt Weil: Mahagonny városának felemelkedése és bukása

Rendező: Szikora János

Bemutató: 2009. 02. 21.; 02.22.

 

Rahmanyinov-Muszorgszkij-Wagner-Eifman: Karamazov testvérek

Koreográfus: Boris Eifman

Bemutató: 2009. 03.07.; 03 08.

 

Haydn: Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke

Rendező: Zsótér Sándor

Bemutató: 2009. 03. 29.

 

Georg Friedrich Handel: Xerxes

Rendező: Kovalik Balázs

Bemutató: 2009. 04. 30.; 05. 15.

 

Verdi: A szicíliai vecsernye

Rendező: Andrei Serban

Bemutató: 2009. 05. 31. (18h)